Az én történetem: a kutyáktól való félelemről

Azt hiszem azok, akik már a „felnőtt” kutyás életemből ismernek, most nagyon meg fognak lepődni. Sohasem beszéltem még ennyire nyíltan arról, hogy hosszú éveken keresztül küzdöttem a kutyáktól való félelemmel. A mai életemet ismerve elég elképzelhetetlen, hogy egykor milyen szinten befolyásolt ez a fóbia.

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük inkább az elején.

Mi is az a félelem?

Egy nyugtalanító-szorongó érzés, amelyet valamely valóságos vagy képzelt veszély vált ki.

A szakirodalom a fóbiákat három csoportba sorolja:

Agorafóbiák

  • Zárt; vagy nyílt térrel összefüggő félelmek

Szociális fóbiák

  • Nyilvános; vagy társas helyzetekkel összefüggő félelmek

Speciális fóbiák

  • Egy konkrét dologgal kapcsolatos félelmek

Én most a harmadik csoportba szeretnék egy kis betekintést nyújtani. Ide tartozik a kinofóbia, azaz a kutyáktól való félelem is, melyben hosszú időn át én is személyesen érintett voltam.

Nem is gondolnánk hány ember életét keseríti meg a kutyáktól való félelem. A félelemnek eltérő fokozatai lehetnek, az egészen enyhétől, az intenzív rettegésig.

A félelem kiváltó okai többfélék is lehetnek:

  1. Kutyákkal kapcsolatos kellemetlen, korábbi személyes tapasztalatok
    • Szinte nincs olyan ismerősöm, akinek ne lenne gyerekkorából egy kutyákkal kapcsolatos rossz emléke.
  2. Megfigyelésen alapuló negatív tapasztalatok
    • Amikor a fóbia amiatt alakul ki, mert az adott személy korábban esetlegesen szemtanúja volt valamilyen fokú kutyatámadásnak.
  3. „Belénk nevelik”
    • A szülők egészen kicsi kortól folyamatosan óva intik a kutyáktól az adott személyt (ami egyébként nem baj, csak meg kell találni ebben is az egyensúlyt)
  4. Félelem az ismeretlentől
    • Ezt általában a kutyák viselkedésével és testjeleikkel kapcsolatos ismeretek hiánya okozza, vagy az ebből adódó téves feltételezéseken alapul.
  5. „Csak úgy”
    • Vannak olyan esetek, amikor a fóbiától szenvedő személy nem tudja egy konkrét kiváltó okra visszavezetni félelmének a kezdetét.

Az én személyes történetem

Nekem konkrétan 18 éven keresztül kísérte az életemet ez a kellemetlen fóbia. Más állatoktól egyáltalán nem féltem sosem (sőt, valami számomra is érthetetlen oknál fogva például a csúszómászókat és az ízeltlábúakat kifejezetten kedvelem). Így nincs igazi összehasonlítási alapom, de úgy gondolom a kutyáktól való félelem több szempontból fokozott kellemetlenségeket okozhat az ebben szenvedőknek.

Egyrészt akaratlanul is folyamatosan szembe találják magukat a félelmük tárgyával. Mivel a kutyákkal való szinte mindennapos találkozást egyszerűen lehetetlen kiküszöbölni, vagy a nullához közelire redukálni. Hiszen gondoljunk csak bele, nagyvárosi környezetben élve, ha kimegyünk az utcára (de sok esetben elég lehet akár csak a lépcsőházig is merészkedni) jó eséllyel hamar belebotlunk egy éppen arra sétáltatott kutyába. Azt hiszem a vidéki környezetben élő (és közben kutyáktól való félelemben szenvedő) emberek ilyen szempontból még rosszabb helyzetben vannak. Nem elég, hogy a kerítések mögött kutyák ugathatnak, de sok helyen előfordulhatnak kijárós, esetleg teljesen gazdátlan kutyák is.

Másrészt tapasztalataim szerint a társadalom (és általában a félelemtől szenvedő emberek környezetének nagy része) abszolút érthetetlennek tartja, hogy hogyan félhet valaki a kutyáktól. Így sajnos nem minden esetben kapják meg azt a fajta megértést, támogatást és segítséget, ami ebben a helyzetben jól eső és elvárható lenne.

Az út, ami a kutyáktól való félelemem kialakulásához vezetett

Zsuzsi kutya esete:

A házban, ahol gyerekkoromban laktunk, élt egy nyugdíjas, idős házaspár és a kutyájuk. Zsuzsi kutya egy nagyjából spániel méretű, enyhén túlsúlyos, drótszőrű, fekete-cser színű, korosodó eb volt. Mi a második emeleten laktunk, ők pedig a földszinten. A ház előtt, a bejárat mellett közvetlenül volt egy pad, ahol az idős házaspár előszeretettel ücsörgött. Ilyenkor persze velük volt Zsuzsi kutya is. Természetesen a pórázt hírből sem ismerték, szóval csak úgy, szabadon.

Mi házbéli gyerekek a szüleinktől tudtuk, hogy Zsuzsi kutya a hajlott korára való tekintettel, már nem igazán szeretne „barátkozni”. Ezt tiszteletben is tartottuk. Hiába játszottunk kint a környéken, amikor ők is kint voltak soha nem is merült fel senkiben az igény, hogy esetleg szeretnénk megsimogatni vagy ilyesmi.

Egyetlen egy esetet leszámítva.

Aznap délután valamilyen oknál fogva, az egyik utcabéli barátnőm úgy döntött, olyan aranyos az a kis kutya (Zsuzsi), ezért ő szeretné megsimogatni. Jelezte is ezt az anyukájának, aki azt mondta, rendben odamegy vele és segít megkérdezni a gazdáit, hogy meg szabad-e simogatni a kutyát. Ez így is történt, Zsuzsi kutya egyik gazdája (az idős néni) mondta, hogy persze, minden további nélkül megsimogathatja a kislány, hiszen az ő Zsuzsija egy nagyon barátságos, áldott jó, békés teremtés.

Ekkor Zsuzsi fent ült mellette a padon. Én nagyjából három méterre álltam tőlük, de tisztán láttam az egész esetet. Az történt ugyanis, hogy amint a lány odalépett és a feje felé nyújtotta a kezét (normál tempóban, nem volt semmi hirtelen mozdulat) Zsuzsi kutya egy hangos morgás kíséretében megharapta a barátnőm kezét. Ezután persze az anyuka, és az idős gazdi részéről is nagy volt az ijedtség, a barátnőm pedig sírni kezdett. Szerencsére kisebb felületi karcolásokkal megúszta a dolgot, de ez az eset mégis beleégett az agyamba. Akkoriban 5-6 évesek lehettünk, de olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy élénken fel tudom idézni annak a délutánnak a részleteit a mai napig.

A másik ilyen, szintén emlékezetes esetem egy törpe schnauzerhez köthető.

Ekkor még kisebb lehettem, körülbelül 3-4 éves, gyanútlanul sétáltam a szüleim kezét fogva a helyi sétálóutcán, a „butiksoron”. Szembejött egy középkorú hölgy, egy törpe schnauzerrel. A kutya kicsivel előtte sétált, a póráz pedig a kezében volt csak, de a kutyán nem. Ahogy elhaladtak mellettünk a kutya hátulról a lábam után kapott. Mivel egy bő szárú farmer volt rajtam, így a bokámat nem, csak a nadrágomat tudta elkapni. A gazdája kiabálva szaladt oda és fejtette le a nadrágomról a kutyát. Emlékszem nagyon megijedtem, sírtam és még a kedvenc nadrágom is kiszakadt, így bennem ez egy határozottan rossz élményként maradt meg. Vicces tény: a hölgy azóta jóval idősebb és már a sokadik schnauzerét sétáltatja, természetesen továbbra is póráz nélkül és behívhatatlanul. Szóval nem mondanám, hogy tanult az esetből és esetleg óvatosabb lett…

Milyen szinten befolyásolta mindez az életemet?

Számomra ez a két traumatizáló eset elég volt ahhoz, hogy hosszú-hosszú évekre megkeserítse a mindennapjaimat.

A kutyáktól való félelem ugyanis innentől kezdve változó intenzitással ugyan, de végigkísérte az életemet, egészen 19 éves koromig.

Az igazán rossz időszakokban előfordult, hogy a rettegés annyira elhatalmasodott rajtam, hogyha megláttam egy póráz nélkül sétáltatott kutyát, inkább átmentem az úttest túloldalára. A helyzet akkor sem volt sokkal jobb, ha pórázon sétáltatott kutya jött szembe. Abban az esetben is inkább több méterre elkerültem, amennyire csak a lehetőségek engedték. Gyerekkoromban az, hogy átmenjek egy olyan barátomhoz, akik kutyát tartanak, egyenesen elképzelhetetlen volt. Ahogy tini lettem azért ez valamennyit „javult”. Kénytelen voltam erőt venni magamon és összeszedni minden bátorságom, ha nem akartam kimaradni az olyan baráti összejövetelekből, vagy bulikból, amiket azon barátaim tartottak, akiknek volt kutyája. De attól, hogy bemerészkedtem hozzájuk, továbbra is elképzelhetetlen volt, hogy bármilyen kontaktusba lépjek a kutyáikkal.

A kutyáktól való félelem társadalmi megítélése

Engem személy szerint az is elég kellemetlenül érintett, hogy sokszor a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire nem elfogadó és megértő a társadalmunk a kutyáktól való félelemmel kapcsolatban. Amikor elmondtam valakinek, hogy ebben szenvedek, a legtöbb esetben a reakció az volt, hogy

Hogy félhetsz a kutyáktól? Hisz olyan aranyosak!

De számtalanszor találtam magam olyan helyzetben is, amikor megkértem az éppen felém közeledő kutya gazdáját, hogy „Légyszi ne engedd ide, mert félek tőle.” a válasz pedig cselekvés helyett az volt, hogy „De hát Buksika nem bánt!”. Hát köszi! Egy embernek, akiből a kutyák közelsége komoly rettegést vált ki (még ha az irreális is), ez egyáltalán nem túl nagy vigasz.

Hogyan segíthetünk tehát gazdiként, ha ilyen helyzetben találjuk magunkat?

Fontos szem előtt tartanunk: attól, hogy számunkra a világ közepét jelenti a kutyánk, nem mindenki érez iránta így. Ezért nagyon fontos, hogy amennyiben póráz nélkül sétáltatunk, semmiképpen ne engedjük oda kérdés nélkül vadidegen emberekhez. Hiszen nem tudhatjuk, hogy hogyan reagálnak a közeledésére, hogy kíváncsiak-e rá, vagy esetleg tartanak-e tőle.

Megsimogathatom?

Gyerekekkel kapcsolatos esetekben úgy gondolom (valószínűleg pont a saját átélt traumáim miatt), hogy extrán körültekintően kell eljárnunk. Ismernünk kell a kutyánk határait, amennyiben nem komfortosak számára az ilyen szituációk egyáltalán nem „ciki” nemet mondani a simogatni vágyóknak. Ha viszont szereti az ilyen helyzeteket, akkor sem célszerű csak úgy ráereszteni a simogatni vágyó gyerekekre. Mivel az én esetemben egy nagytestű labradorról van szó, ha kicsi gyerek szeretné megsimogatni minden esetben lefektetem előtte. Ezzel is kicsit kiegyensúlyozva a méretkülönbségeket a gyerek számára. Azért is részesítem előnyben a fektetést, mert bár tudom, hogy mindennél jobban szereti a gyerekeket a kutyám, véletlenül sem szeretném, hogy esetleg ahogy próbál nekidörgölőzni meglökje, vagy egy hirtelen mozdulattal megijessze a simogatni vágyó gyerekeket.

Egy szívet melengető történet

Kerültünk már olyan szituációba is, ahol anyuka szemmel láthatóan tartott a kutyáktól (később a beszélgetés során be is vallotta), így méterekkel odébb megállt és megkérdezte, odajöhetne-e a kislánya megsimogatni. Mondtam neki, hogy persze nyugodtan, jól ismerem a kutyám, fel van készítve az ilyen helyzetekre és rutinja is van benne, szóval bátran odajöhet a kislány.

Pár perces beszélgetés után – amikor már az anyuka is látta, hogy a kutyám tényleg vidáman és hirtelen mozdulatoktól mentesen „tűri”, hogy a kislánya szeretgesse, én pedig elmondtam neki, hogy teljesen megértem a helyzetét, ugyanis hosszú éveken keresztül gyötört a kutyáktól való félelem – végül felbátorodott és úgy döntött, tesz egy próbát. Magamból kiindulva valószínűnek tartom, hogy minden bátorságát össze kellett szednie, de odajött és végigsimított a kutyám hátán (ezzel szuper példát mutatva a kislányának), majd mindketten elégedetten és mosolyogva távoztak. Mi is mentünk tovább a dolgunkra, de ha visszaemlékszem erre az esetre, a mai napig melegséggel tölt el, és nagyon büszke vagyok az anyukára, hiszen átérzem, mekkora küzdelem is ez.

Fotó: evermorebynorah

Az évek során többször próbálkoztam különböző terápiákkal, hogy segítsenek a félelem feloldásában, ám az én esetemben sajnos nem ezek hozták meg a kívánt áttörést. Nagyon kíváncsi voltam egy szakértő véleményére is a témában, így a kérdéseimmel felkerestem Bérdi Fruzsinát, aki tanácsadó szakpszichológus, kutyás terapeuta.

Miért félünk a kutyáktól?

B.F.:

A fentebb felsorolt kiváltó okokon kívül nem nagyon van más, esetleg még az, amikor a generalizált szorongást a kutyákra projektáljuk – vagyis az alap meglévő félelem keres magának egy outletet és a kutyákat találja meg. A leggyakoribb viszont a trauma, illetve a szülői minta követése.

Gyerekek esetében „kinőhető” esetleg, ha nem foglalkozunk a félelemmel akkor elmúlhat-e?

B.F.:

Ha tudjuk a kiváltó okot, akkor megfelelő szakemberi segítséggel jól kezelhető, de máshogy kell kezelni egy valós kutyafóbiát, egy szorongásprojekciót meg egy traumafeldolgozást.

Mi az a pont, amikor érdemes elkezdeni szakemberrel dolgozni a fóbián és mégis hogyan kezdjünk hozzá?

B.F.:

Amikor a gyerek/felnőtt életében a szorongás olyan mértékű, hogy az a mindennapi komfortos életvitelt már akadályozza (például nem mer ugatós kutyák mellett elsétálni, elkezdenek a kutyás ismerősökkel elsilányulni a kapcsolatok a félelem miatt stb.).

Igazából egy szorongásos kórképekben gyakorlott pszichológus felkeresése javasolt ilyenkor.

Hogyan érdemes helyretenni magunkban a környezetünk reakcióit amennyiben a kutyáktól való félelemtől szenvedünk?

B.F.:

Ez egy komplex kérdés, teljesen egyedül nagyon nehéz ezt kezelni, mindenképpen támogató közeget érdemes felkutatni, akik validálják az ember érzéseit és támogatják abban, ha változtatni szeretne. Általában a szorongást okozó dolgok kerülése hosszú távon az élet beszűküléséhez vezet, emiatt mindenképpen ajánlott a szorongásokon és a kiváltó okok toleranciáján dolgozni, de ehhez nagyon fontos a türelmes szociális háló.

Miként teremthetünk támogató közeget a fóbiában szenvedő családtagunk, ismerősünk számára?

B.F.:

Végig kell hallgatni az érzéseit és elfogadni, hogy az érzései valósak. Megkérdezni előre, hogy meghallgatást vagy segítséget/megoldást szeretne és eszerint eljárni. Ha csak meghallgatást kér, ne traktáljuk megoldásokkal! Mivel minden eset nagyon más, ezért kérhetjük mi is szakember segítségét, hogy hogyan tudunk a specifikus helyzetben segíteni.

Fotó: Vizslafotózás

Sosem gondoltam volna, de nekem végül ez segített:

Az évek során a jobb időszakokban (amikor a fóbia kevésbé hatalmasodott el rajtam) sikerült megfigyelnem, hogy a kölyökkutyák, sokkal enyhébb pánikreakciót váltanak ki. Sőt, elvétve egy-egy kevésbé aktív (esetleg éppen alvó) kölyköt sikerült megsimogatnom is. Így alakult, hogy az első, független fiatal felnőttként meghozott döntésem az volt, hogy veszek egy kölyökkutyát.

Nem állítom, hogy ez egy tudományosan megalapozott, felelősségteljes döntés volt, sőt kihangsúlyoznám, hogy ez szerintem egyáltalán nem egy követendő példa, de a teljes igazsághoz mindenképpen hozzátartozik.

Az elején iszonyúan nehéz volt, ahogy nőtt a kiskutya fokozatosan úgy nyílt ki, hirtelen mozdulatokat tett, játék közben hangosan morgott, néha még ugatott is. Persze, ezek teljesen természetes dolgok egy kölyök életében, de egy kutyáktól félő személy számára ijesztőek tudnak lenni. Aztán szép lassan hozzászoktam, egyáltalán nem ijesztett már meg semmilyen viselkedése, ám elérkeztünk a következő mérföldkőhöz. Mire meglett minden oltása következhetett a séta.

Egy átlagos kutyatartónak ez is egy teljesen hétköznapi dolog, de emlékszem, hogy eleinte szorongtam kicsit, mi lesz, ha odajön majd hozzánk egy másik kutya, viszont tudtam, hogy a kiskutya megfelelő fejlődése érdekében erőt kell vennem magamon és belemenni ezekbe a szituációkba. Nagyjából két hónap együttélés után, a kutyáktól való félelmem olyan nyomtalanul tűnt el, mintha sohasem létezett volna. Többek között ezért is örökre hálával tartozom az első kutyámnak, hiszen általa lettem a kutyáktól rettegő, szorongó emberből, egy megrögzött kutyabolond, aki a kutyázással kel és fekszik minden nap.

Zárásként azt tanácsolom mindenkinek, aki kicsit is fél a kutyáktól, hogy ne dugjátok a homokba a fejeteket, merjetek segítséget kérni és ha kis lépésekben is, de próbáljatok meg dolgozni rajta, hiszen nagyon megéri. A fóbia leküzdése nehéz és sok esetben igen hosszú út, de egyben nagyon felszabadító is tud lenni.