Január elején új családtag érkezett hozzánk egy 8 hetes kiskutya személyében, és fenekestül felforgatta az életünket. Gyakorlott kutyásként azt hittük, tudjuk mire vállalkozunk, de így is számtalan meglepetés ért bennünket. Ezért, hogy titeket kevesebb váratlan helyzet lepjen meg, összefoglalom az első két hónap tapasztalatait.
Feltúrt virágágyás, kipusztított bokor, 2 üveg üres tisztítószer, két csomag felhasznált papírtörlő, 0 nyugalomban töltött éjszaka – ez még csak az első hónap mérlege. És hogy megérte-e? Persze! De miért kellet ez nekünk?
Miért két kutya?
Weknivel, az ausztrál juhásszal három és fél éve osztjuk meg az életünket, és kb. egy éve kezdett el foglalkoztatni bennünket az a gondolat, hogy mi lenne, ha… Mi lenne, ha nem egy, hanem két kutyus jönne velünk sétálni? Ha nem egy, hanem két nedves orr szuszogna a kanapén? Ha nem csak az agility, hanem más kutyás hobby is az életünk része lenne? Vajon van rá elég időnk? Anyagilag megengedhetjük magunknak? Wekni vajon hogy fogadná a „kistesó” érkezését? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejünkben hosszú hónapokig, míg végül meghoztuk a döntést:
Úgy érezzük, teljesebb lenne az életünk két négylábú társaságában.
És szerencsére olyan élethelyzetben vagyunk, hogy meg tudjuk nekik adni mindazt, amire szükségük van a megfelelő fizikai és mentális fejlődéshez.
Örökbe fogadunk!
Miután erre elhatározásra jutottunk, azokra a kérdésekre kellett választ találnunk, hogy honnan is érkezzen hozzánk a jövevény. Wekni egy fajtatiszta kutyus, tenyésztőtől vásároltuk, és valóban egy csodás személyiségű, jó egészségnek örvendő, stabil idegrendszerű családtagunk lett. Viszont tisztában vagyunk azzal is, hogy ez nem egy olcsó mulattság, a menhelyek pedig tele vannak otthonra váró négylábúakkal, és emellett számtalan kutyus keres gazdát a különböző csoportokban is. Az egyértelmű volt, hogy a szaporítókat messziről elkerüljük. (Itt írtunk arról, hogy mi a szaporító és tenyésztő között a különbség.)
Végül azt a döntést hoztuk, hogy örökbe fogadunk.
Beléptünk több Facebook csoportba, felvettük a kapcsolatot jó pár menhellyel is (Itt találjátok a Magyarországon működő menhelyek, állatvédő egyesületek, és alapítványok listáját). Majd vártunk, hogy meglássuk azt a kiskutyát, akinek a fotóját látva azt érezzük, hogy ő a miénk, hogy passzol hozzánk, hogy alkalmas gazdik lennénk a számára. (Arról, hogy miket érdemes örökbefogadás előtt tudnia valakinek, itt írtunk, így erre nem térek most ki részletesen.) Számunkra meghatározó pont volt, amikor – miután több menhelyen jártunk – ki tudtuk mondani, hogy kölyökkutyát szeretnénk.
Új családtag érkezik
Tudom, a többség így van ezzel, és minél idősebb egy kutyus annál nehezebben örökbeadható. Találkoztunk is egy hároméves bull típusú fiúval, aki belopta magát a szívünkbe, de be kellett látnunk, hogy a mi családunkba jelenleg könnyebben illeszkedik majd be egy kölyökkutya. Így már tudtuk, hogy milyen korú kutyusokat keressünk. Ezen felül tisztáznunk kellett magunkba, hogy milyen fajták jöhetnek szóba. Sajnos a menhelyek tele vannak németjuhász, belgajuhász keverékekkel, husky félékkel és bull típusúakkal. Mi tudtuk, hogy olyan kiskutyát keresünk, aki felnőtt korában maximum 30 kg lesz. Egészen praktikus okból, a kezelhetőség miatt döntöttünk így. Sokat sétálunk pórázon, és annak ellenére, hogy van egy jól nevelt kutyánk, ha meglát egy macskát, amit én nem vettem észre időben, meg tud iramodni, és képes nagyot rántani rajtam. Így mindkettőnk biztonsága érdekében meghúztunk egy ilyen felső határt. Tudtuk azt is, hogy nincs kapacitásunk egy nagy mozgásigényű négylábú szükségleteit kielégíteni, így sikerült leszűkítenünk a kört.
Tapasztalatunk szerint a menhelyek mindent megtesznek azért, hogy a megfelelő kutyus a megfelelő gazdihoz kerüljön, és leinformált környezetbe, többszöri találkozás után adják örökbe a négylábúakat. Tehát, aki örökbefogadáson gondolkodik, erre érdemes készülnie.
A mi kiskutyánk végül egy személyes posztban várt ránk. Második kutyusnak vitték haza, de az idősebb nem fogadta el, sokat bántotta, így új otthon kellett neki.
Első látásra beleszerettünk a staffordshire terrier labrador keverék fiúcskába.
Miután megismerkedtünk a gazdájával, és meggyőződött róla, hogy nálunk jó helye lesz, elmentünk érte, és fenekestül felfordult az életünk.
Azt hittük, tudjuk…
2020. júniusában Wekni 8 hetes korában került hozzánk. Nem volt könnyű eset. Igaz be nem kakilt, de a teljes szobatisztasággal sokat küzdöttünk. Hamar megtanulta, mit jelent a NEM, és vidáman tett úgy újra és újra, mintha nem hallaná a tiltást. Mindent felevett a földről, amit nem kellett volna, és bosszúból rágta a kanapét, ha nem játszottunk vele, amikor ő éppen arra vágyott. Gondjaink voltak a behívással, a séta megtanulásával és az üdvözlő pisikkel is, de szépen lassan a helyükre billentek a dolgok. Megtanultuk, hogyan tanítsuk meg neki a megfelelő viselkedést.
De aztán jött Burek. Ő már nem csak bepisilt, hanem be is kakilt. Sokszor. Az első hónap során egy éjszakát sem hagyott végigaludni. A kertben kiirtotta a növényeket egy részét. Ha piszkáltuk etetés közben, morgott ránk. Elkezdett kakit enni. Kaparta az ajtót. Ha boxba tettük, úgy visított, mint akit nyúznak. Amikor autóban utazott, legalább egyszer hányt. A nagyot gyakran piszkálta. Ha a testvérem nem segít nekünk az első héten, nem is tudom, hogy oldottuk volna meg a helyzetet.
Emellett szembe kellett néznünk még azzal is, hogy lelkileg is megterhelő egy második kutya érkezése.
Bennem az első időszakban azok a kérdések motoszkáltak, hogy vajon nem követtünk-e el hibát azzal, hogy felborítottuk az életünk megszokott rendjét? Vajon Wekni nem lesz boldogtalan? Vajon tudjuk majd egyformán szeretni őket? Jól fogjuk tudni csinálni? – Néhány hét eltelt, mire meggyőződtünk arról, hogy jól döntöttünk, tényleg jó lesz ez így nekünk.
Az első hónap után
Amikor már többször feltettük magunknak azt a kérdést, hogy vajon meddig tart ez a kezdeti, készenléti állapot, hirtelen, elkezdtek működni a dolgok. Szinte pont egy hónap elteltével Burek végre végigaludta az éjszakákat, rengeteget javult a szobatisztasága, és minden más problémás terület is alakulni kezdett. A második hónap már nem csak a túlélésről, az állandó takarításról és a számtalan „NEM!” hangoztatásáról szólt, hanem inkább a közös játék, a tanulás, és vicces, aranyos pillanatok váltak meghatározóvá.
Megszoktuk egymást. Megismertük egymás igényeit. Külön-külön és együtt is foglalkozunk a kutyusokkal, akiknek a kezdeti összezörrenések ellenére van igényük arra, hogy együtt játszanak, de arra is, hogy elvonuljanak egymástól. És néha, néhány percre még össze is bújnak, és szeretgetik egymást. A második nálunk töltött hónap végére Burek már megkapott minden oltást, így elkezdődtek a közös séták, és a kutyaovis alkalmak is.
Tudom, számtalan kihívás áll még előttünk, és fogunk hibákat elkövetni, de még több nevetés és még több kaland vár ránk.
Lehet, hogy kétszer annyi kutyaszőr lesz a házban, és mostantól dupla annyi jutalomfalatot kell venni, de az az öröm, szeretetet és nevetés, ami a második kutyus érkezésével költözött az életünkbe, minden nehézségért kárpótol.
Olyan volt-e ez a két hónap, mint amire számítottunk? Nem! Határozottan nem! De semmi pénzért nem döntenék másként. Most így teljes az életünk. Így, hogy Wekni és Burek együtt viháncolnak, ugatnak, nyüsszögnek és szuszognak – egyszóval kutyáskodnak benne.
