Amennyiben már benned is felmerült legalább egyszer a kérdés, hogy mi a teendő, amikor kutyát látsz egy hajléktalannál, akkor most járjuk is körbe együtt ezt a nem teljesen egyszerű témát!
Attól még, hogy úgy teszünk, mintha nem létezne, a probléma nem szűnik meg
Őszinte leszek, a következő cikkem témájának egyeztetésére valami egészen más ötlettel érkeztem. Mégis, amikor elolvastam Anna témajavaslatát, az szinte megszólított. Úgy éreztem dolgunk van egymással.
Kutyák és hajléktalanok.
Kövezzetek meg, önvédelmi vagy egyéb gyarló emberi okokból, de kényesebb, nehezebb, általam egyáltalán nem orvosolható problémák esetén hajlamos vagyok előhúzni azt a bizonyos struccpolitikát. Tudod, homokba dugni a fejed, másszóval menni tovább, mintha az adott jelenség valójában nem is létezne.
Az egy másik kérdés, hogy ettől függetlenül ez még elég szépen ott tud munkálkodni az ember lelkének mélyén, jól elnyomva. Napi szinten viszont nincs a teendők asztalának terítékén. Így van ez sajnos a hajléktalan kérdéssel is. Embertársaink az utcán, télen-nyáron, kánikulában, hóban, fagyban… kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Mindegy az ok, hogy miként is került valaki ebbe a helyzetbe, ez mindenképp borzasztó. Sokan közülük egyébként egyáltalán nem tehetnek róla, bár hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy igenis mindenki magára vessen, magának intézte.
Évekkel ezelőtt, amikor megláttam egy hajléktalant kutyával, az első gondolatom az volt, hogy szegény, de legalább van egy társa. Legalább nincsenek egyedül. Meg persze az is, hogy ha neki nincs mit ennie, vajon a kutyának mit ad, el tudja látni rendesen? Aztán teltek az évek és a fővárosban töltött idővel arányosan valahogy az ingerküszöböm is átalakult. Na meg valljuk be őszintén, egyedül nőként nem mindig a legmegnyugtatóbb érzés esetenként „rosszabb arcú emberek” közelében lenni. Szóval idővel inkább már csak szedtem a lábamat a sok engem ért, vagy szemem láttára történt attrocitás hatására. Erre jött aztán pluszban néhány réteg a hajléktalan kutyagazdi témát illetően, ami a következő sztorikból rajzolódik ki a legjobban:
A helyzet tovább bonyolódik
Még év elején elveszett egy spitz. Mivel saját ebünk fajtatársáról volt szó, a szokottnál is jobban figyeltük az eseményeket. Hatalmas erőkkel zajlott a keresése, szórólapok is készültek, melynek szétosztásában mi is szerettünk volna segédkezni. Viszont mire odajutottunk volna, hála az égnek előkerült a kutyus.
Na, de amiért ezt az egészet elmesélem, az a következő. Ezeknél a szórólapoknál fontos volt, hogy a tömegközlekedési csomópontoknál lévő, meg úgy általában bárhol lévő hajléktalanokhoz is kerüljön belőle. Merthogy simán lehet, hogy ők fogták be, ugyanis kutyával könnyebb kéregetni. Szívesebben adnak, bőkezűbbek az emberek, ha egy kutyát látnak. A fővárosban töltött több, mint 10 évem alatt valóban számtalanszor láttam már kutyával kéregető, vagy szimplán utcán élő embert. Mégis, valahogy így kimondva, meglepett az infó. Bár, talán nem is a meglepett, sokkal inkább a szíven ütött a megfelelő kifejezés rá. Tudsz róla, felfogod, persze, de hangosan kimondva, nevén nevezve, valahogy mindig nagyobb súlya keletkezik a dolgoknak.
Pár hete elém akadt egy cikk, amiben több kutyagazdi hajléktalan eredettörténetét mutatták be, pár mondatban összefoglalva
Akadt közte olyan, aki pár éve az idilli családi életből kisemmizve, a kutyájával együtt került az utcára. Volt, aki albérletben lakott a párjával, az út szélén találtak egy kutyát jó pár évvel ezelőtt, azóta viszont kutyástul az utcára kerültek. Meg olyan is akadt közöttük, aki már az utcán élt, amikor az erdőben talált egy kiskutyát. Vagy nagyot. Egy közös volt bennük: mind nagyon szeretik a négylábú társukat, arról pedig hallani sem akarnak, hogy menhelyre adják, vagy nélküle menjenek be a szállóra. Pedig a hajléktalanok számára nyújtott menedékek többnyire nem kutyabarátok.
Másik sztori, pontosan sajnos már nem emlékszem mikori, de talán tavaly ősz… szóval, a konyhaablakból kinézve láttam, hogy az úton rohan át egy kutya. Párom nem sokkal ezután ért haza, az ajtón belépve pedig azonnal mesélni kezdte, hogy ugyan a másik irányból jött, de ő is látta, próbálta is megfogni, azonban nagyon ijedt volt a jószág. Elrohant, ahogy a közelébe ért valaki. Egyébként pedig lent voltak az XY-nék a szomszéd lépcsőházból, kajával, pórázzal, próbálták megfogni.
Este összefutottunk velük és a hölgy elmesélte, hogy pontosan tudja kihez tartozik az eb, mégpedig „a nem messzi kis erdőben tanyázó csöves” kutyája. Még kölyökként szerezte valahonnan, de ráunt, verte és most úgy néz ki, szabadjára engedte. A kutya egyébként nem lett meg. Pedig több napig kerestük, keresték, be is lett jelentve állatvédőknek, de sajnos nem tudni mi lett vele.
Szóval kialakult bennem egy igencsak kusza, disszonáns érzés, amelyben nemigazán találom a helyemet, meg azt a bizonyos helyes irányt sem
Most akkor annak a kutyának jó így, vagy azonnal meg kell menteni az összeset? Ha megmentettük, hogyan tovább, hova kerüljön? Mehet a menhelyre, ami amúgy is dugig van és a fennmaradásért küzdhet majd minden egyes nap? Ha a hajléktalan gazdával marad, mi lesz velük télen, amikor beütnek a mínuszok? Igen, van, aki ekkor szabadon engedi, vagy menhelyre adja a kutyát, és bemegy egy szállóra. Viszont sokan hallani sem akarnak róla, hogy bárkinek is odaadják az ebet. Velük mi lesz? De nem is kell ehhez tél, meg mínusz. Egy szimpla, bármilyen nap, esőben vagy napsütésben, hétköznap vagy hétvégén, teljesen mindegy. Ha a gazdinak nincs mit, akkor mit eszik a kutya? Na meg a kötelező oltások, betegségek, a kutyapiszok feltakarítása stb. Millió kérdés fogalmazódott meg bennem.
A körülöttem lévő emberek egyébként igencsak megosztottak ebben a témában
Van, aki alapból már a hajléktalanok miatt is kiakad. Ennek az oka az, hogy az elmúlt időszakban csak annyit tapasztalt, hogy a környékükön hangoskodnak, kötekednek a járókelőkkel, és odapiszkítanak az utcára, ami több szempontból is kellemetlen.
Akad, aki ezt megérti, viszont egyel tovább lép. Ő úgy gondolja, sajnos valóban ilyen is tud lenni a helyzet, de ettől függetlenül mindenki megérdemli, hogy normális, méltó körülmények között élhessen, ezért segítenünk kell nekik. Meg persze van egy csomó ilyen és olyan, meg ezek különböző arányú egyvelege. Na és akkor ehhez csapódik még hozzá a kutya kérdés, ami valljuk be, megint csak egy eléggé megosztó téma. (Akárcsak maga a kutyatartás, és annak módja is, de a témakör ezen szegletét most nem vonnám ide.)
Mit tudok tenni az adott helyzetekben?
Az egyébként egyértelmű, hogy ha kóbor kutyát látok, mi a teendőm. Fogjuk meg, olvastassuk le a chipjét ami, ha szerencsénk van, lesz is benne, és így már tudjuk értesíteni a gazdit. Amikor nincs chip, nem érjük el a regisztrált gazdit, és kutyakereső bejegyzést sem találunk az interneten szörfözve, akkor jöhetnek az állatvédő szervezetek, közeli menhelyek. Remélhetőleg rendelkeznek még szabad hellyel és tudják fogadni az ebet. Esetleg, ha szerencsés csillagzat alatt állunk, mi is magunkhoz tudjuk venni ideiglenesen. Ezután megyünk tovább az eredeti gazdi, vagy később új család keresés vonalon. (Vagy ha extrán szerencsések vagyunk a körülményeinket illetően, befogadjuk mi magunk.)
Mit kell tennem, ha felelőtlen állattartással vagy éppen állatkínzás esetével szembesülök? Ezeket az eseteket a helyi önkormányzat jegyzőjénél kell hivatalosan bejelenteni, aki a szükség esetén akár a rendőrség bevonásával, a hatályos állatvédelmi törvény értelmében eljár az ügyben.
Na de mit csináljak, ha hajléktalannál látok egy kutyát?
A legrosszabb forgatókönyvvel kezdve, amennyiben a fenti helyzet áll elő, tehát bántalmazzák az állatot, egyértelmű: azonnal jelenteni kell a hatóságoknak. (Ehhez egyébként szükség lesz az eset pontos leírására, lehetőség szerint minél több tanúra, képekre és esetleg felvételekre a felelőtlen állattartás, állatkínzás bizonyítására).
Abban az esetben, ha jól láthatóan alultáplált a négylábú, sérült, szenved, szintén a hatóságokhoz, állatvédő szervezetekhez fordulhatunk. (Ha utóbbi kapcsán kérdés lenne, hogy kiket is kereshetünk, kattints ide az erről készült összefoglalóért.)
Egyéb esetben pedig a lehetőségeinkhez mérten élelem embernek és kutyának, a tél közeledtével kabát, és pokróc, mind segítség lehet!
Biztos, hogy azt a kutyát sehol nem várják haza?
Amennyiben fennáll a gyanúja, hogy a szóban forgó ebet eredeti gazdájától eltulajdonították, szintén a hatósághoz kell fordulnunk. Több esetről is tudni, ahol a szemfüles járókelők bejelentették a rendőrségen, illetve állatvédő szervezetnél az esetet. A kutyus chip olvasás után haza is kerülhetett a családjához, a lopást elkövető személyt pedig elfogták, előállították és lopás gyanúja miatt kihallgatták.
Hogyan tovább?
Pár éve hallottam egy kaliforniai állatorvosról, aki azóta „The Street Vet” néven ismert, és tulajdonképpen pontosan azt csinálja, amit ez a név is üzen. Az utcákat rója és rászoruló emberek állatait gyógyítja. Szintén külföldön létrejött már olyan állatorvosi rendelő, ami a hét előre meghatározott napjain önkéntes állatorvosokkal telik meg, és hajléktalan emberek állatait látják el, térítésmentesen. Szerencsére itthoni kezdeményezésekről is beszámolhatunk. Egyrészt állatvédők járják sorba a kint élő kutyákat, és ellenőrzik a körülményeiket, de vannak városok, ahol az éves kötelező oltásokat is megkapják ingyen, illetve szintén díjmentesen ivartalanították is a hajléktalanok kutyáit.
Véleményem szerint a fentiek abszólút helyes iránynak mondhatóak. Sok kicsi sokra megy alapon pedig mi is tehetünk az ügy érdekében, például az önkéntes munkákat ellátó szervezetek anyagi támogatásával, vagy akár mi magunk is beállhatunk az önkéntesek sorába (további ötletekért pedig katt ide). Minden négylábú és négylábúját szerető kétlábú hálás lesz érte.
Ami pedig az ítélkezést illeti: ne tegyük. A gyanút keltő jeleket természetesen ne engedjük figyelmen kívül, de a látszat sokszor csal. Szent meggyőződésem, hogy az a hajléktalan, aki valóban kutyaszerető ember, nem fogja zokon venni, ha néhány kérdés feltétele és az eb közelebbi szemügyrevétele után támogatjuk csak meg a mindennapjait egy kutyabarát „szeretetcsomaggal”.
Tetszett a bejegyzés? Kövess minket Instán, Facebook-on vagy TikTok-on!
Köszönjük!
Bea és Rocky
