Miért szeretjük jobban a kutyákat, mint az embereket?

Próbálok leparkolni a Király utcában. Kiteszem az indexet, erre mögülem a következő beteszi az autó orrát a helyemre. Cifrán káromkodok. Hosszú percek múlva találok csak parkolóhelyet. Felsietek az irodába, a főnök lecsesz amiért elkéstem. Bércsökkentéssel fenyeget. Dehát nem tök mindegy, mikor érek be? Ha egy napon egyáltalán nem jönnék be, akkor se történne semmi. Még csak nem is hiányoznék senkinek. Talán csak a kutyámnak esne le, hogy eltűntem a föld színéről. Igen. Neki azonnal feltűnne.

Amikor felteszem azt a kérdést egy kutyás csoportban (és valóban megtettem), hogy ki miért szereti jobban a kutyákat az embereknél, a kommentek 90%-ában szerepel az a három szó, hogy „feltétel nélküli szeretet”. De miért olyan nagy kincs ez manapság, vagy sokkal inkább helyesen feltéve a kérdést: miért nem kapjuk meg ezt embertársainktól? Ezen morfondíroztam a napokban, amit most virtuális papírra vetek.

Feltétel nélküli szeretet

Kezdjük is mindjárt az oktatási rendszerrel. Embergyermekként indokolatlanul korán kell megtapasztalnunk azt, hogy a teljesítményünk alapján kategorizálnak minket. Már az általános iskola padjai mögött ülve is láthatatlan címkék lebegnek a fejünk fölött. Olyanok, mint például „jó tanuló” vagy „rossz diák”, „tesiből jeles, de matekból épphogy görbül”, „példamutató magatartás” stb. Egy 1-től 5-ig terjedő skálán kapjuk az osztályzatokat, amik végül kíméletlen ítéletként manifesztálódnak a fejünkben. 

Mivel ezek a címkék később is ugyanúgy rajtunk maradnak (sőt, csak tovább szaporodnak) egyre csak azon kapjuk magunkat, hogy ezek alapján viszonyulnak hozzánk embertársaink, így aztán kénytelenek leszünk azonosulni velük. 

Ezzel szemben a kutyákat nem érdekli, hogy hanyast kaptunk a töri érettségire. Vagy az, hogy milyen eladási számokat produkáltunk Q1-ben. Meg az sem, hogy milyen autóval gurultunk be a Lidl parkolójába.

Ők olyannak szeretnek minket, amilyenek vagyunk. Címkék és státuszszimbólumok nélkül, teljes valónkban. 

Képet készítette: @petrapakophotography

Múlt és jövő

Az ember-kutya kapcsolat mély és összetett jelenség, amely évezredek óta létezik. A kutya egy általunk – mondhatni – mesterségesen teremtett faj, amelynek fejlődéstörténetét az emberhez fűződő függő viszonya határozza meg. Onnantól kezdve, hogy őseink maguk mellé vették a farkast (vagy jöttek ők maguktól mellénk ilyen-olyan okokból kifolyólag), domesztikálták azt és létrehozták a kutyát, a két faj kéz a kézben lépdel az evolúciós létrán felfelé.

Ez lenne tehát az alap, a kiindulópont. 

A modern társadalom fejlődésével párhuzamosan az emberek életmódja és kapcsolattartási szokásai jelentősen megváltoztak ahhoz képest, hogy anno hordákban élünk, vadásztunk, gyűjtögetünk, egymásra voltunk utalva, és mindenkinek megvolt a maga jól behatárolt feladata. 

Az individualizmus előtérbe kerülése és a digitális technológiák térhódítása az emberi kapcsolatok minőségét és mélységét is keményen befolyásolta. Ebben a kontextusban a kutyák, mint szintén társas lények egyre fontosabb szerepet töltenek be sokunk életében.

Elidegenedés

Maga, az “elidegenedés” fogalmát Karl Marx vezette be az emberi munkával és a kapitalista gazdasági rendszerrel kapcsolatban. Eskü nem húzom hosszúra a száraz részt, de ez fontos! 

Szerinte:

az elidegenedés négy formában jelentkezik. Egyrészt az ember elidegenedik a munkája termékétől, a munkafolyamattól, saját magától, és más emberektől. A kapitalizmusban a munkások nem sajátítják el a munkájuk eredményét, hanem a tőkés osztály profitál belőle, ezáltal elidegenedést okozva a munkások körében.

Mai megvilágításban nézve: nem túl felemelő valamilyen kapzsi felső hatalomnak lapátolni a lóvét minden nap, vagy egy teljesen haszontalan munkát végezni, ami a túlzásba esett fogyasztói társadalmat szolgálja ki csupán, ugye?

De elsősorban nem erre az “első pontra” szeretnék kitérni, hanem sokkal inkább az utolsóra.

Minőségi emberi kapcsolatok hiánya

Gyakran érezhetjük úgy, hogy nem találunk már igazán mély és értelmes kapcsolatokat a környezetünkben, mert ugyebár mindenki rohan azon a bizonyos mókuskeréken. Ez persze fokozhatja bennünk az egyedüllét érzését. Merthogy az ember ösztönös természete ettől függetlenül nem sokat változott az ősemberéhez képest. Társas lények vagyunk, csoportban élünk, és az összes pólusunk azt diktálja a számunkra (még ha már meg se halljuk ezt), hogy így tudunk továbbra is hatékonyan “túlélni”.

Egységben az erő. Vagyis inkább a közösségben.

Na és itt jönnek a kutyák. 

A kutyák társasága biztosítja azt az érzést, hogy valaki mindig ott van számukra, aki figyel ránk, mi több, értékel is minket. Ez a fajta társas támogatás hozzájárulhat az emberi jóléthez, különösen azok számára, akik már végérvényesen megteremtették maguknak a magányosságra ítélt, elszigetelt “mikro-univerzumot”.

Képet készítette: @petrapakophotography

Média – és a valóság

Alapvetően jellemző, hogy ma már a kérdését se hihetjük el senkinek. Elég csak arra gondolnunk, hogy a különböző hírforrások, médiumok is milyen szinten valakinek a pártját, oldalát szajkózzák. Az igazság megismeréséhez nincsenek biztos források, így joggal érezhetjük, hogy semmi de semmi ráhatásunk nincs arra, ami zajlik körülöttünk. Mármint “nagyban”. Hát ez sem segít elmélyíteni a bizalmunkat embertársaink felé. 

Kiben bízhatnánk, ha nem a kutyákban, akiknek valóban nincs semmi hátsó szándékuk, maximum annyi, hogy mihamarabb kicsalják a jutifalatot a zsebünkből.

Transzparencia

Ez nagyjából annyit jelent, hogy amennyit beleteszel, annyit is kapsz vissza. Valószínűleg már ennek a mondatnak az olvasása közben megfájdul a szívünk egy pontja, és megelevenedik bennünk egy olyan emlék, amiben úgy éreztük, igencsak sokat beletettünk valamibe (vagy valakibe?) és közel sem azt kaptuk vissza, amit elképzeltünk volna. Mert mondjuk üzletileg nem érte meg valakinek, vagy féltékenységet váltott ki egy valaki “fontosabból”, vagy valaki a saját malmára hajtotta a vizet… Ezzel szemben a kutya egy rendkívül transzparens lény. Amennyi energiát belefektetsz a nevelésébe, vagy egy közös sportba, vagy bármilyen gyakorlatba, azt az eredményt fogod viszontlátni, ami ezért cserébe valóban kijár. Nyilván vannak nehéz esetek, vagy traumatizált ebek, akiknek a rehabilitációja azt jelenti, hogy óriási sikernek könyvelhetjük el, ha különösebb balhé nélkül elmegyünk egy másik kutya mellett… Az, hogy mi számít sikernek, esetenként változik. De a munka megtérül. Ez biztos. A sikerélmény pedig vagy így, vagy úgy, de nem marad el. Még csak különösebb tehetség se kell hozzá, csak kitartás – az viszont nagyon! 

Képet készítette: @ballanemoke

Elvágyódás a természetbe

Végül de nem utolsósorban: a kutyák képviselnek még valamit számunkra, amit már rég eltemettünk magunkban. Pedig ott motoszkál az mélyen, egészen elrejtve. Ez pedig nem más, mint a természet részének lenni. Ők még nem felejtették el, hogy minden mindennel összefügg, és szimbiózisban élünk a minket körülölelő természettel. Az ösztöneiket sokkal intenzívebben megélik, mint mi, és ez valahol a tudatalattinkban lenyűgöz minket. Emlékeztet arra a múltbéli emberre, aki nem rombolni és kihasználni akarta a környezetét, hanem békében együttélni vele, sőt mi több: kapni tőle valamit, de adni is egyben. 

Amikor a kutyáinkkal az erdőket járjuk, jobb esetben átjár minket egy olyan ősi “ide tartozunk” érzet, amely újra előcsalja belőlünk ezeket az ösztöneinket. Mintha az érzékszerveink is kiéleződnének erre a néhány órára. Megélhetjük ezt persze kutyák nélkül is, de tegyük a szívünkre a kezünket: ugye, hogy jobb ezt egy négylábúval közösen megtapasztalni csöndesen, elmélyülten.

Konklúzió

Én értem, sőt mi több, teljesen megértem azt, amikor valaki ilyen kijelentést tesz. De (és ide határtalanul sok felkiáltójelet tudnék tenni) attól, mert sokat csalódtunk már az emberekben, még mindig ehhez a fajhoz tartozunk. És bárhová is menekülünk a múlt fájdalmai elől, szükségünk lesz embertársainkra ahhoz, hogy valóban boldoguljunk. 

Ez a fránya nagy helyzet. 

Azt viszont már mi döntjük el, hogy kikkel vesszük körül magunkat. Ha megfelelő önismerettel rendelkezünk, megtanulunk egészséges határokat húzni, tisztelettel bánunk a másik iránt, de nem félünk a valódi énünket és igényeinket a felszínre hozni, előbb vagy utóbb észrevesszük majd, hogy kikopnak azok az emberek a környezetünkből, akik csak az energiát vették el tőlünk. Emellett pedig rálelünk majd olyanokra, akikkel valóban jól esik együtt lenni. 

Ehhez kívánunk Floppyval és Berlinnel őszinte szívből mindenkinek nagyon sok sikert!


Tetszett a bejegyzés? Kövess minket InstánFacebook-on vagy TikTok-on! Köszönjük! 

Anna, Floppy és Berlin