December közepén határoztam el, hogy Floppy kutyusommal nyakamba veszem a világ egy szeletét – méghozzá az olaszkolbászos, ruccolás, mozzarella sajtos szeletét.
Budapest felé tartottunk veterán Daihatsum-mal az M7-esen, csodálatosan sütött a nap, Yeah Yeah Yeahs szólt a rádióban és mindezen giccses tökéletesség ellenére szörnyen rosszul éreztem magamat. Floppy is komor pofával terült el a hátsó ülésen – rendszerint átveszi tőlem a hangulatomat.
De ez a blog véletlenül sem az akkori szomorúságom okáról szól.
Robogva a főváros felé egyértelművé vált számomra, hogy valamit változtatnom kell a jelen életemen. Valamibe kapaszkodnom kell, amit várhatok, amire készülhetek. Valamit ki kell tűzzek magam elé, ami „életben tart”, feltölt energiával, jókedvvel és motivációval. Megtölti oxigénnel az agyamat és telepumpálja vérrel a szerveimet.
Abban a szerencsés helyzetben érezhetem magamat, hogy a munkám nem helyhez kötött. Csupán laptopra és telefonra van szükségem ahhoz, hogy effektíven zárjam a napot. Régóta motoszkált a fejemben, hogy a szabadúszó életet jobban kihasználjam. Viszont azzal, ha nagybetűs, dzsungelharcos digitális nomáddá avanzsálnék, megpecsételném Floppy sorsát: otthon maradna szüleimmel Hartán, elfelejtene minden trükköt és háromszorosára terebélyesedne rövid időn belül. Vehemensen megugatná minden reggel a postást, majd dolga végeztével leheveredne a küszöbre, míg a gazdik haza nem térnek megetetni őt.
Floppy 3 évesen került hozzám a Brit Pásztorkutya Fajtamentés jóvoltából. Nem sokat tudok az előéletéről. Annyi biztos, hogy 1 évesen Lajosmizse környékéről egy tanyáról hozták el, ahol nagyon rosszul tartották őt. Gyanítom, hogy az egyik rosszul összeforrott lengőbordáját ebből a korszakból örökölte.
Ezután Veresegyházára került, ahol ugyan újdonsült gazdái szerették, nem tudtak elég időt szentelni neki a sok munka mellett. Floppy szökdösni kezdett, majd hetekre eltűnt, amikor pedig egy három hónapos kimaradás után előkerült, leadták menhelyre annak reményében, hogy egy számára megfelelőbb gazdát talál a fajtamentő csoport.
Floppy ideiglenes gazdája zalaegerszegi otthonába fogadta őt be. Itt találkoztunk először. 2016 áprilisában.
Először egy budapesti minigarzonba lakott velem, egészen pontosan 21 négyzetméteren. Emlékszem, torkomban dobogott a szívem, amikor a fajtamentőcsoport egyik delegált tagja megnézte Floppy leendő otthonát, hogy az megfelelő lesz-e neki a további élethez.
„Nem az a lényeg, hogy mekkora a lakásod, hanem az, hogy mellette tudsz-e lenni és szeretni őt.” – mondta Anita a mentőcsoporttól.
A lakásom olyan picike volt, hogy reggelente, amikor kikeltem az ágyamból, szinte beleléptem a sütőmbe. A fajtamentőcsoport mégis úgy ítélte meg, hogy ideális gazdája leszek Floppy-nak.
Visszatérve arra az ominózius autóútra Budapest felé: nem kellett hozzá sok idő, hogy eljussak az európai road trip gondolatához. Inkább a kivitelezés módja volt számomra az érdekes.
„Hogyan és hova vihetem magammal a kutyát? És persze: mikor induljunk?”
Miután ezt a három kérdést megválaszoltam magamban, máris mosolyra görbült a szám.
Annyi biztos volt számomra, hogy kora tavasszal, de inkább tél végén kell elindulnunk. Az ok egyszerű: egy esküvői zenekarban énekelek és májustól lekötött fellépéseink vannak egészen szeptemberig. Májusra mindenképpen itthon kell lennem.
A „hova” is adta magát: mégis, ki akarna fél lábbal a télben északnak indulni?
A „hogyan” már bonyolultabbnak bizonyult.
Vonattal? Stoppal? Autóval?
Vonattal nagyobb testű kutyát szállítani mindig macerás (még országon belül is), stoppolni pedig egyedül nőként nem mernék. Floppy persze megvédene, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy Border Collie-kat megszégyenítő módon fél macskától, víztől, mennydörgéstől, ajtóreccsenéstől és kábé mindentől, amit valamiért veszélyesnek ítél.
Miközben magamban kizártam a vonat és stoppolás opciókat, fenekem alatt ficánkolt levelibékára emlékeztető Daihatsu-m, akit Kiwi-nek hívok.
Kiwi, aki első ezen a néven, egy 17 éves Daihatsu Sirion. Ez a modell egy teljesen abszurd kinézetű, ismeretlen autó a magyar autóutakon.
Kiwi a német autóutakon edződött, Erfurtban vettem még 3 évvel ezelőtt. A maga nemében egy tökéletes „első autó”: klímás, tolatóradarral rendelkezik, mindösszesen 81.000 km-t ment és nem fogyaszt kábé semmitsem, de viszont enni lehet a hibátlan állapotban lévő motorjáról. Egy dologra viszont nem alkalmas: hosszabb távokat megtenni.
Az M0-ra kanyarodva már félig meg is terveztem az útvonalunkat. Mivel Kiwi-vel nem tanácsos órákon keresztül 130-al döngetni, így 3-4 órás távolságokra lévő városok meglátogatása mellett döntöttem. Ez Floppy számára is egy könnyebben átvészelhető útnak bizonyult.
Ami a road trip-ünk útvonalát illette: Olaszország, azon belül is Toscana egyértelműen a vágyott célpontok közé tartozott. Hál isten családunk egy kedves tagja, Lilla idegenvezetőként dolgozik Olaszországban, így tudtam, hogy lesz kitől tanácsot kérjek az állomásokkal kapcsolatban.
Ha pedig már arra járok, útba ejthetem Szlovéniát, Horvátországot és Franciaországot is.
(Ezen a ponton az M0-ról elmulasztottam lekanyarodni a megfelelő kijáraton. A nagy morfondírozásból a Google folyamatos újratervezése ébresztett fel.)
A részleteknek később néztem utána. Elsősorban az érdekelt, hogyan lehet kutyát külföldre vinni. Kell kutyaútlevél (Floppy már rendelkezett ilyennel), érvényes oltási papírok és egy kutyaketrec, amiben szabályszerűen lehet őt autóval szállítani. Ezzel az a vízióm, hogy kendővel a hajamban furikázok majd Róma utcáin, Floppy pedig lihegve lóg ki az ablakon, szertefoszlott.
A felsorolt három ponton kívül egyáltalán nem tűnt nagy kihívásnak elvinni Floppy-t magammal. Szállások szempontjából is válogathatunk kutyabarát Airbnb, Hostel vagy akár Couchsurfing között.
A későbbiekben több célt is kitűztem magam elé utunkkal:
- Ami teljesen Önnös érdek, hogy szeretnék kicsit a környezetváltozással túllendülni az elmúlt hónapok végtelennek tűnő problémáin.
- Klisé ugyan, de fontos cél, hogy új embereket ismerjek meg. Szeretném a meglátogatott országok kultúráját megismerni és a kommersz turistaprogramokon kívül elvegyülni a helyiekkel. Megkértem rá a barátaimat, hogy állítsanak össze nekem egy bakancslistát, amit hétről-hétre teljesíthetek – ezzel is kiszakítva magamat a komfortzónámból.
- Floppy-val imádunk együtt futni a szabadban, fancy nevén canicross-olni. Ezt a hobby-t utóbbi időben elhanyagoltuk. Utunkkal nem csak, hogy vissza szeretnénk térni a sporthoz, de GoPro-val meg is örökítenénk a gyönyörű tájakat. Remélem, másoknak is kedvet teremtünk ehhez a remek kutyás programhoz.
Végeredményül pedig eldöntöttem, hogy minden kalandunkat és állomásunkat dokumentálni fogom blogbejegyzések és heti videók formájában.
Tíz hétig leszünk úton. Tíz várost fogunk meglátogatni. Tíz feladatot fogok teljesíteni barátaim jóvoltából. Tíz filmet fogok készíteni.
Közös élményeinkkel egyúttal szeretnénk felhívni arra a figyelmet, hogy egy mentett, örökbefogadott kutya is nagyszerű társa lehet az embernek – akár egy ilyen út során is.
Szeretném heti váltásban, összesen tíz olyan kutya történetét megosztani, akik legalább annyira vágynak épp az „igazi” gazdára, mint annak idején Floppy.
Köszönjük, hogy velünk tartasz! 🙂
Köszönet a profi fotóért a Petra Pakó Photography-nak!
Hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, kövess minket utunkon a Facebook-on is és iratkozz fel Youtube csatornánkra. Grazie mille! 🙂
Floppy négylábú és Anna kétlábú
