„-Nincs kedved agiltyzni?
– Agility? Az meg mi?
– Tudod, amikor a kutya és a gazdi végigfutnak egy akadálypályán. Gyere, mutatok egy videót!”
Azt hiszem, 2 és fél évvel ezelőtt egy ilyen beszélgetéssel kezdődött minden. És azóta Weknivel töretlen az agility iránti lelkesedésünk. De mit tud, mit ad ez a sport, hogy évről évre egyre többen szerelmesednek bele? Erre a kérdésre próbálok meg választ adni Bankó Bettina (BDSA agility edző, FCI Agility EO és FCI Agility VB magyar válogatott) és Sajben Szilvi (BDSA alapító, agility edző, FCI Agility EO és FCI Agility VB magyar csapatkapitány) segítségével.
Miért pont az agility?
Engem az egyik kolléganőm ismertetett meg ezzel a sporttal, akinek addigra már több, mint egy évtizedes múltja volt a pályán. Elkezdtem hozzá edzésre járni, és a lelkesedése rám is átragadt. Ami viszont a legfontosabb az az, hogy látom, hogy ebben a lelkesedésben a kutyusom, Wekni is osztozik, és elég csak meghallania az „agility” szót, már boldogan pattan fel a helyéről, és indul a bejárati ajtó felé, hogy részt vegyünk az edzéseken.
Nagyon különleges érzés megélni azt hétről hétre, hogy a pályán kutya és gazdi egyként vannak jelen, és újra és újra átlépik a saját határaikat.
Bettihez és Szilvihez képest Weknivel mi még zöldfülűek vagyunk. Ők mindketten tizenéves korukban szerettek bele ebbe a sportba.
Szilvi így emlékszik vissza a kezdetekre:
„Apukám fiatal kora óta kutyakiképzéssel foglalkozott, és a civil munkájában is kutyákkal dolgozott. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszem egész gyerekkorom során kutyák vettek körül. Amikor csak lehetőség volt rá, mindig mentem apával a kutyaiskolára, ott ismerkedtem meg az agilityvel. Nagyon megtetszett a sok különböző akadály és, hogy a kutyák a gazdik jelei alapján teljesítik a pályát. Sokáig csak ültem és néztem az edzéseket, mert nem volt saját kutyám. Végül, 14 évesen kaptam meg első kutyámat Foltost, akivel elkezdtünk agilityzni.”
Betti a kamaszkori lelkesedés után már felnőttként, évekkel ezelőtt Szilvinél kezdte meg az edzéseket, de, hogy miért is maradt meg az agility mellett, talán ez a néhány gondolat foglalja össze a legjobban:
„Az elmúlt évek alatt számos kutyás sportot ismerhettem meg, sokat volt is szerencsém kipróbálni. Kivétel nélkül mindegyik igényel egy fajta egymásra kapcsolódást kutya és gazda között, azonban számomra ez a fajta kapcsolat egyértelműen az agilityben csúcsosodik ki. A mai napig képes elkápráztatni, hogy ember és kutya milyen összhangban képesek mozogni a pályán. Az, hogy hogyan tartom a kezem, merre áll a lábfejem, hogyan állnak az ujjaim, hol van a tekintetem, mind-mind más információt közvetít négylábú társamnak, és az, hogy ő ezt képes megtanulni, és reagálni rá a másodperc tört része alatt, számomra lenyűgöző.”
A szabályokon túl
Az agilityben a kutyus a gazdi utasításai alapján, meghatározott sorrendben teljesíti a különböző akadályokat, és a marmagasságának megfelelő magasságon ugrik. Ennél persze jóval több szabály határozza meg, hogy pontosan mi történik a pályán, és, hogy ki kerül a futam végén a dobogóra, de ennek könnyű utána járni. (Egy korábbi cikkünkben részletesebben is írtunk erről.) Én most inkább azt mutatom be nektek, hogy mi az, ami egy fárasztó munkanap után, este 7-kor is képes rávenni arra, hogy autóba tegyem a kutyát, és elmenjünk edzésre.
Nagyon jó érzés tudni, hogy jó társaság vár rám, hogy a pálya mellett mindig érdekes témáról folyik a beszélgetés, és nincs olyan, hogy valami „ciki”, nincs olyan, hogy beszólnak, hogy „lebénáznak”. A csapat együtt örül a másik örömének, és bíztatást, bátorítást ad annak, akinek éppen valamiért nem megy. A pályán pedig talán az a legjobb, hogy egyszerűen nem tudsz nem a jelenben lenni. Ha már csak egy pillanatra is elkalandozol, hibázol. Muszáj koncentrálni, magad mögött hagyni minden gondot, problémát, így minden alkalommal, amikor a fűre lépünk, garantált a kikapcsolódás. Az pedig már csak hab a tortán, hogy együtt mozgunk, és együtt fáradunk le Weknivel.
Ebben az érzésben Betti is osztozik velem:
„Számomra ez egy olyanfajta kikapcsolódás, amikor tényleg semmi más nem létezik a fejemben csak a kutyám és én. Azt hiszem, bármilyen más szituációban képes vagyok gondolkodni vagy az elmúlt nap eseményein, vagy a még előttem álló feladatokon, vagy bármin, de itt esélyem sincs rá. És ez szuper. Ezen felül még hatalmas kitartást, szorgalmat tanulhattam általa, és folyamatosan megújuló célkitűzéseket nyújt számomra. Számos jó embert ismertem meg és olyan élményeket élhettem meg miatta, ami nélkül ma biztosan nem lennék ugyanez az ember.”
Szilvi pedig még ennél is tovább megy, amikor arról beszél, hogy:
Nekem az agility az életem, ezzel kelek és fekszem, nem tudom elképzelni az életemet nélküle.
Sajben Szilvi
„Nem szeretem a monoton dolgokat, és az agility folyamatosan fejlődik. Új trendek, irányok, tanítási technikák, minden edzésen, versenyen új kihívások. Folyamatos fejlődésre, tanulásra késztet, türelemre tanít. A versenyeken, amikor az ember teljesen elmerül egy futamban, fókuszál a feladatokra, és a pálya teljesítése után kitörő örömöt érez, akkor azonnal visszacsatolást nyer a befektetett munka, és én erre az érzése vágyom újra és újra.”
Van, amikor nem megy…
Emlékszem tavaly télen volt egy jó pár hét, amikor egyszerűen nem tudtuk hibátlanul lefutni a pályát. Valahogy néhány akadálynál nem jutottunk tovább. Olyan érzés volt, mintha hirtelen elromlott volna valami, mintha elértük volna a teljesítőképességünk csúcsát, miközben a többiek továbbra is brillíroztak. Ilyenkor viszont nehéz megőrizni a jókedvet, a lelkesedést, pedig fontos, hogy a kutyusunk pozitív megerősítést kapjon. Azt hiszem, hogy a holtponton az edzők és a csapattársak bíztatása segített át. Megosztották velem, hogy ők is voltak hasonló helyzetben, rámutattak az edzés sikeres pillanataira, így erősítették a kitartásomat és a türelmemet, ami egy kis idő után újra sikerekhez vezetett. Megtanultam, hogy elengedhetetlen, hogy a helyén kezeljük az elvárásainkat, hiszen általában ezen a téren tudunk a legnagyobbat hibázni. Vagy túl magasra, vagy túl alacsonyra helyezzük a lécet, de egyik sem vezet jóra.
„Az elmúlt 16 évben rengeteget fejlődött a sport, és vele a versenyzők hozzáállása is. Nagyon sokan magas szinten űzik az agility-t, nagy elvárásokat, célokat tűznek maguk elé. Sokszor előfordul, hogy a gazdik elégedetlenek, egy kizárás után dühös arcok jönnek le a pályáról. Azt gondolom, hogy nem szabad rágörcsölni egy-egy futamra, élvezni kell, amit csinálunk, és akkor jönni fognak az eredmények. Nem szabad elfejteni, hogy az agility egy közös játék a kutyánkkal, ami mindkét fél számára örömforrás kell legyen.” Sajben Szilvi
„Hazugság lenne azt állítani, hogy az agility mindig csak sikerstory, hogy nem övezik nehézségek a célokhoz vezető utat. Sosem szabad elfelejteni, hogy állatokkal dolgozunk együtt és nem robotokkal. Ahogy nekem, úgy a kutyámnak is lehet rossz napja vagy periódusa. Én azt hiszem, ilyenkor mindig érdemes kicsit megállni, és elgondolkodni. Ha meggyőződtem róla, hogy nem egy egészségügyi probléma (akár nálam akár a kutyámnál) a fennakadás okozója, akkor vegyem sorra mi minden történt/történik jelenleg az életemben, mi az, ami miatt nem tudok úgy teljesíteni, mint korábban. Hiszen az esetek nagy százalékában a „hiba” bennünk keresendő és nem a négylábú társunkban. Edzés terén érdemes lehet ilyenkor kicsit visszalépni, akár újra alapozni egy-egy feladatot. Ha arra van szükség akár tartani egy, két hét pihenőt. Ilyenkor kell elővenni a türelmet és a kitartást, és kicsit visszavenni az elvárásokból.” Bankó Bettina
Én hiszem, hogy a befektetett, energia mindig megtérül, csak nem szabad siettetnünk. Éppen ezért sosem volt olyan gondolatom, hogy egy-egy gyengébb időszak vagy nehézség után abbahagyom.
Bankó Bettina
(Kutyusunk sérülése után hasznos segítség lehet a fizioterápia, amelyről itt írtunk.)
Szerelem első ugrásra
Amikor 2021. márciusában részt vettem az első agility edzésemen, amikor a kutyusom még csak a földre tett akadályokat ugrotta át, még nem akartam versenyezni. Lehetetlennek tűnt, hogy én valaha egy huszonpár akadályból álló pályát meg tudok jegyezni. Nem gondoltam, hogy Wekni ilyen magabiztosan fog majd mozogni a magas „A” palánkon, a pallón és a hintán, vagy, hogy ilyen ütemben szalad majd végig a szlalomon. De azt egyértelműen éreztem, hogy ez a sport nekünk való.
2 évvel később pedig életünk első A1-es versenyén a fináléban futhattunk. Szürreális élmény volt a sok tehetséges, tapasztalt kutyás között pályára lépni, és annak ellenére, hogy akkor nem kerültünk fel a dobogóra, az én szememben ez az eddigi legnagyobb sikerünk. Nem tudom még, milyen megmérettetések, magasságok és mélypontok várnak ránk az előttünk álló években, de abban biztos vagyok, hogy amíg mindkettőnk számára örömforrás ez a sport, addig pályára fogunk lépni. És, ha most kérdezi meg tőlem valaki, hogy mi az az agility, a válaszban biztos, hogy benne lesz az, hogy az életem része.
