Novemberben lehetőségem adódott, hogy Ugandába utazzak a Szívemben Született Afrika Egyesület csapatának részeként, és egy 20 napos misszió keretében betekintést nyerjek a helyiek életébe. Egy merőben új világba csöppentem, ahol – többek közt – a kutyák is még teljesen más szerepet töltenek be a hétköznapokban.
Szívemben Született Afrika
A Szívemben Született Afrika Egyesület egy humanitárius fejlesztéssel foglalkozó szervezet, mely Ugandában és Kenyában tevékenykedik.
A Szívemben Született Afrika Egyesületnél abban hiszünk, hogy mindenki egyenlő és mindenkinek egyenlő esélyek kellene, hogy járjanak. Egyszerűen nem kerülhet valaki rossz helyzetbe amiatt, hogy hová született” – Szilágyi-Könczöl Zsófia, az egyesület vezetője
A szegénység felszámolásáért, a társadalmi egyenlőségért és a nemek közti megkülönböztetés eltörléséért dolgozunk, illetve azért, hogy minden gyermeknek és nőnek legyen meg a lehetősége egy olyan jövő megteremtésére, amilyet szeretne. Hiszünk abban, hogy munkánkkal tehetünk egy igazságosan és fenntarthatóan működő világért, amelyben minden ember élvezheti a jogát a méltóságteljes, nélkülözéstől és elnyomástól mentes élethez. Beszélhetek többes szám egyes személyben, hiszen több mint 2,5 éve vagyok önkéntes a szervezetben és ezidő alatt, a misszió során pedig különösen ezekért a célokért dolgoztam, és dolgozok a mai napig.
Hogyan kerültem kapcsolatba a szervezettel?
Még a covid idején a közösségi médián keresztül ismertem meg a szervezetet. Először jelképes örökbefogadó szülő lettem, majd pár hónappal később önkéntes is. Az elmúlt két évben pedig próbáltam a lehetőségeimhez mérten segíteni a szervezet hazai munkái során. Hiszen bár a szervezet Afrikában tevékenykedik, az ottani munka és a missziók megalapozása itthon történik.
Az önkéntesség fogalmával bizonyára mindenki tisztában van, de:
Mit is jelent az, hogy valaki jelképes örökbefogadó szülő?
Jelképes örökbefogadónak nevezzük azokat a támogatókat, akik rendszeresen havonta egy fix összeggel (gyermektámogatás esetén ez jelenleg 6000 Ft míg kamaszlány támogatás esetén 7800 Ft) támogatnak egy gyermeket. Ez az összeg fedezi az iskolai tandíját, az egyenruháját, a tanszereit, az esetlegesen felmerülő orvosi költségeit, valamint napi kétszeri étkezést az iskolában. Ha belegondolunk, hogy itthon mennyit is ér jelenleg 6000 Ft, Ugandában pedig ebből egy gyerek esélyt kap egy jobb életre, amiben naponta élelemhez és oktatáshoz jut, akkor már érezhetjük, mennyire más az élet ott.
Belegondolni is furcsa, hogy a területeken, ahol dolgozunk, van aki kevesebb mint napi 1 dollárból él meg, sőt az sem ritka, hogy egy egész család kevesebb mint havi 10 dollárból kell, hogy boldoguljon.
Misszió Afrika Gyöngyszemében
Novemberben heten indultunk útnak, hogy 20 nap alatt jobban megismerjük Ugandát, a helyieket, és különböző foglalkozások keretében segítséget nyújtsunk. Mikor leszálltunk a repülőről, már egyből fogadott minket a felirat “Welcome in the Pearl of Africa”, merthogy Ugandát természeti kincsei miatt Afrika gyöngyszemének tartják. Ami nem is csoda, hiszen található itt dzsungel, amiben olyan kihalás szélén lévő faj él, mint a hegyi gorilla, illetve szavanna, magas hegyek, vagy épp a Viktória-tó. Ráadásul a tó ugandai részén ered a Nílus, a Föld leghosszabb folyója.
Miközben Kampalából, a fővárosból Manafwába, a szervezet egyik fő működési területére tartottunk, mi is megálltunk Jinjában. Itt lehetőségünk adódott a Nílus fehér ágán kihajózni a Viktória-tóra. Jinjában a hajókikötőben áll egy Gandhi mellszobor. Bár ő maga sosem járt ezen a helyen, végrendeletében meghagyta, hogy a hamvaiból szórjanak a világ leghosszabb folyójába is, hogy útja során minden embernek, akivel érintkezik, szeretetet és békét vigyen. Ha ez a történet és a hely maga nem tette volna elég jelentőségteljessé ezt a kirándulást, akkor az út közben látott sokszínű madarak, majmok és a nílusi varánuszok bizonyára azzá tették volna.
Missziónk jelentős részét Manafwában töltöttük. Itt a helyiekkel szoros együttélésben laktunk, ugyanazokat ettük, mint ők, vagy épp mi is lavórból mostunk hajat, mikor már elfogyott az esővíz. Merthogy itt nincs vezetékes víz vagy áram, napkollektorok vannak és az esővizet gyűjtik össze. Ha pedig éppen nincs elég napsütés, akkor bizony áram sincs. Utazásunk elméletileg már a száraz évszakra esett volna, azonban a klímaváltozás hatásai itt is erősen érezhetőek, a száraz és esős évszakok egyre kiszámíthatatlanabbul váltják egymást. Ez hatalmas probléma az embereknek, hiszen javarészt földművelésből élnek. Bár nem állandóan esett az eső, de az első 10 napban szinte minden nap esett legalább egy pár órát, emiatt pedig mi is megtapasztaltuk az ingadozó áramot és az áramkimaradást is. Cserébe volt víz zuhanyozni.
Manafwát leginkább Délkelet-Ázsiához tudnám hasonlítani: banánföldekkel tarkított zöldellő hegyes-völgyes terület. Ami viszont eltérő, hogy itt vörös homokos a föld, ami a zölddel együtt igazán különleges látványt nyújt. Itt működik a Shine Nursary and Primary School, amit a Szívemben Született Afrika Egyesület építtetett, szépített, és bővítget jelenleg is. Ide járnak a gyermektámogatási programban résztvevő gyerekek is. Mi kb egy hetet töltöttünk itt: játékos, informatív órákat, foglalkozásokat tartottunk a diákoknak például a higiénia fontosságáról, kiosztottuk a féreghajtó tablettákat, valamint új gyerekeket regisztráltunk be a támogatási programba.
Találkozás Abby-vel és a családjával
Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, hogy a misszió alatt az egyik leginkább azt vártam, hogy megismerhessem a kisfiút, akinek lassan három éve nyomonkövetem a sorsát. Akinek időről időre lehetőségem van matracot, maláriahálót vagy épp új cipőt küldeni. Bár egy fél világ választ el minket, mégis egy kicsit az életem része, és én az övé és a családjáé. Ezt pedig nem is érezhettem volna jobban, mint mikor náluk jártunk családlátogatáson.
Ugandában nem ritka, hogy az emberek úgy köszönnek egymásnak vagy éppen úgy adnak hálát, hogy térdre borulnak a másik előtt. Azonban mikor ezt tőled idősebb felnőtt emberek teszik, az tud sokkoló hatású lenni. Pontosan ez történt meg velem: megérkeztünk hozzájuk, vagyis már jó előre elénk futottak, hogy kézen fogva felkísérjenek minket. Leültettek minket a házukban, és amint mindenki helyet foglalt, Abby anyukája és nagymamája térdre borulva hálálkodott a szervezetnek a lehetőségért, és nekem a támogatásért. Ugyanis Abby az egyetlen a családban (legalábbis a missziónk alatt még így volt), akinek támogatója van, emiatt ő az egyetlen, aki rendszeresen iskolába tud járni, ahol napi szinten ételt kap. A többi 6 testvér felváltva segít be otthon az anyukának, az apukájuk nem törődik velük. Külön engem az anyuka bevezetett a hálószobába, hogy megmutassa: mindent, amit valaha tőlem kaptak, azt nagy becsben őrizgetik. A hálószobában pedig egyetlen bútor van: a matrac, amin a 7 gyerek alszik. Az édesanya és a nagymama mellettük alszanak a földön.
Ha ez még nem lett volna elég szívbemarkoló és sokkoló egyszerre, akkor amiket távozóban mondott nekem az anyuka, bizonyára azok is elegek lettek volna, hogy elválásunk utána könnyeim szakadatlanul utat törjenek.
Bár Ugandában az angol a hivatalos nyelv (tekintve, hogy angol gyarmat voltak) az idősebb generáció nem beszéli a nyelvet, a saját törzsi nyelvükön kommunikálnak, a helyi kapcsolattartónk segítségével váltottunk pár szót az anyukával. Az a pár szó pedig elég volt, hogy végképp bizonyosságot nyerjek, mennyire szerető, gondoskodó családban is nevelkedik Abby, ezzel pedig már sokkal többet nyert, mint sokan mások.
Karamoja
Manafwa után missziónk második részében Karamojában jártunk. Itt lehetőségünk adódott megismerni a szinte még érintetlen ugandai tájat, a helyi törzsek életét.
Egyik reggel, még reggeli előtt a karamojong harcosok szarvasmarhatáborában jártunk, ahol közel 6000 szarvasmarhát és kecskét tartanak, valamint szamarakat és kutyákat.
Itt pedig meg kell jegyezzem, hogy itt először láttam kutyákat emberekkel együtt élni, és nem az út szélén kóborolni.
Ugyanis, mint az idegenvezetőnktől megtudtam, itt nagy hasznát veszik a kutyáknak. A szamarakat cipekedéshez használják, a szarvasmarhák és kecskék a gazdagságuk jelképei és a táplálékuk forrásai, a kutyák pedig segítenek vigyázni az állatokra. Napközben vagy kikísérik a legelőre az állatokat vagy a táborban maradnak, este azonban, mikor minden ember és állat a szúrós fakerítésen belül tartózkodik, a kutyák az őrszemek, akik akár messziről is meghallják, ha hiéna vagy leopárd mászkál a közelben, és riadóztatják az embereket. Tehát a kutyák itt még abszolút az ősi funkciójukban élnek az emberek mellett. Ami pedig a macskákat illeti: az országban nem igazán vannak házimacskák, de még kóbor egyedek se nagyon fordulnak elő. Mikor rákérdeztem a helyieknél azt mondták, hogy egyáltalán nincsenek macskák, leszámítva persze a nagymacskákat a szavannán.
Egy érdekesség erős gyomorral rendelkezőknek a karamojong harcosok reggelijéről, amit személyesen láttunk is. A szarvasmarhák nyakát egy kötéllel elszorítják, és egy artériát a nyakon megszúrnak, így csapolják le a vérét. Ezt kéthavonta meg tudják csinálni egy adott állattal. A vért először megtisztítják a kisebb daraboktól, hogy semleges legyen a textúrája, majd tejjel összekeverik, így puding szerű állagot kapnak. Ezt a vérpudingot fogyasztják reggelire, és azt mondják, olyan tápláló, hogy akár 8-10 órára is eltelődnek tőle.
Karamojában azonban nemcsak a különböző törzsek életébe nyertünk betekintést, de látogatást tettünk a Matany Girls Vocational Schools-ban is, ahol menstruációs csomagokat osztottunk ki. Eltöltöttünk pár napot a Morungole hegynél élő Ik törzs iskolájában is. A támogatóknak köszönhetően összesen 205 táskát, széket és írótáblát adományozhattunk az iskola tanulóinak, valamint a szavannán élő állatok fontosságáról meséltünk nekik játékos foglalkozások keretében.
Akit részletesebben érdekelnek, milyen kalandokat is éltünk át a misszió során, ajánlom felkeresni a Szívemben Született Afrika Facebook oldalát, ahol sok-sok érdekességet és videót megosztottunk, valamint január 17-én lesz a Szelence kávézóban a missziós élménybeszámoló, ahol nagy szeretettel várunk mindenkit!
Végezetül egyet biztosan elmondhatok: életre szóló kalandban volt részem, ami során sokat tanultam másokról és önmagamról is. Ha pedig csak egy dolgot hozhatnék haza Ugandából az bizonyára az az őszinte öröm és boldogság lenne. Ahogy ők élnek, hogy mindig mosolyognak, a legkisebb apróságért is borzasztóan hálásak, és tényleg mindennek őszintén tudnak örülni. Nem véletlenek a történetek az afrikai boldogságról.
