Elég későn, olyan 9 óra körül értünk Rómába Floppyval annak köszönhetően, hogy útba ejtettük a csodálatos Val d’Orcia-t (a toszkán vidékről készült képeslapok tipikus főszereplőjét) és egy ponton beragadtunk a sárba. Utóbbi élményre kicsit kitérnék: annyira ámulatba ejtően gyönyörű volt a táj, hogy minden egyes bokornál megálltam fényképet vagy videót készíteni. Egyik ilyen helyszínen a balfék női sofőrökre legjellemzőbb módon egy sártenger közepén állítottam le a motort, ahonnan aztán se előre-se hátra nem tudtam kimozdulni. Kétségbeesetten rohantam ki az útra segítség után és láss csodát: rögtön az első autó meg is állt, kiszállt belőle egy enyhén ittas olasz úriember, akivel aztán addig erőlködtünk, míg ki nem szedtük Kiwit a dzsuvából. Ezúton is hálás köszönet a segítségért!
Római lakásunkat egy külső kerületben, a MUNICIPIO ROMA XIII-ban foglaltuk, ahová pofonegyszerű volt megérkezni. Óva intettek ugyanis, hogy a fővároson belül ne nagyon akarjak közlekedni autóval, mert ott a helyi erők elnyomják még a legharcedzettebb budapesti sofőröket is. Így aztán a szélvédőig retkes Kiwit hagytam egész héten pihenni a lakásunk privát parkolójában.
Attól eltekintve, hogy nyilván kényelmesebb Róma nevezetességeihez közeli lakást bérelnünk: pro és kontra érvek sorozata, hogy külső, vagy a centrumhoz közeli kerületben érdemes-e szállást foglalni.
PRO:
- Béna sofőröknek ideális! Egyrészről ingyenes a parkolás, ami nem utolsó érv akkor, ha mondjuk egy héten keresztül akar maradni az ember. Másrészről biztonságos a ki-bejutás, hiszen akárcsak Budapesten, itt is egy „M0-ás körgyűrű” (pontosabban A90) veszi körül Rómát, aminek köszönhetően nem kell keresztülvezetni a sűrű belvároson ahhoz, hogy elérjünk egy külsőbb kerületbe.
- Itt megismertetik a római lakosság színe-java: nem kell attól tartanunk, hogy a turistáktól elözönlött városban ne nyílna alkalmunk megismerni a helyiek szokásait, vagy ne nyernénk betekintést mindennapjaikba.
Floppy-val itt is kialakítottuk a saját napi rutinunkat. Bár nem volt kedvenc kis kávézónk, vagy éttermünk, ahol tejben-vajban fürösztöttek minket, de lett egy kedvenc kis boltunk, ahová bármikor betérhettünk friss pékárúért, paradicsomszószért vagy egy kis ricotta-ért. Ezen kívül szemtanúja lehettünk a helyi templom (vagy inkább csak kápolna) közösségformáló hatásának is: ez a parányi giccses épület úgy vonzotta a helyieket, mint a kedvenc sárga ruhám a muslincákat. Összegyűlt a környék a templom előtt és… hát fogalmam sincs pontosan, mire is vártak, de órákon át ellepték a teret.
- Viszonylag csönd volt. Viszonylag… Nem kellett füldugóval aludnom egyetlen éjszaka sem és arra felkelnem, hogy valaki okádik az erkélyünk alatt. Mert hát Budapesten ezek minden napos dolgok, még a bulinegyeden kívül is.
- Talán ennek kellene inkább az első pontnak lennie: olcsóbb. Nem csak a szállás, de az élet is. Míg itt ugyanúgy 1 euró 10 centért gurít le az ember egy jó espresso-t a torkán, a belvárosban ez könnyen a duplája is lehet.
KONTRA:
- Azért itt vannak „arcok”. Mindenféle előítélet nélkül írom eme sorokat(!): ezekben a kerületekben sok a színesbőrű vagy éppen távolkeleti nemzetiségű lakos, akik nekünk egyébként semmiféle negatív élményt nem okoztak. De olaszból is lehet itt különbözőfélét látni: alkeszt, csövest, „sunnyogva a fal mellett lapulva gyanakvóan mindenkit megbámuló” félét… Tipikus nagyvárosi látkép. Ami viszont pozitív, hogy még itt, ebben a külső, lebuj kis kerületben sem éreztem sehol sem bűzt. Nem úgy, mint nálunk egyes belvárosi metróaluljárókban áthaladva…
- Főváros ide-vagy oda: Floppy-val nem igazán találtunk magunknak ideális éttermet, vagy kávézót, ahová beülhetünk. Csak amolyan „késdobálós”, inkább kocsmának kinéző pizzériák voltak a közelben és persze fagyizó-fagyizó hátán. Nagyobb élelmiszerboltig – ahol Floppy-nak is vehettem kaját – 10-15 percet kellett gyalogolnunk. Egyszóval: a környék infrastruktúrája hagyott némi kivetnivalót maga mögött.
- A boltok, üzletek nyitva tartását végképp nem értettem: néha lefújt minket az útról a téliesen hideg szél, de a fagyizók nyitva álltak, a kis boltunk pedig minden ok nélkül bezárt.
A belvárosban mindent a turisták elvárásaihoz szabtak: nem kell attól tartani, hogy délután 3-kor bezárnak az éttermek.
- Az urbanizáció itt kevésbé melegítette fel a környéket, mint a belvárosban. Gyakorlatilag a hét minden napján eszeveszetten fújt a tenger felőli szél. Ebből kifolyólag rendszerint kabátban és sállal indultam el otthonról, amit a belvárosban rétegenként leszedtem magamról. Persze, ez a pont azonnal átkerül a „PRO” listára, ha az ember nyáron látogat az olasz fővárosba.
Eszerint mindenki eldöntheti, mi a fontosabb: a műemlékek közelsége, vagy a viszonylagos nyugalom. Fontosabb, hogy ne kelljen fizetnünk parkolásért vagy pedig inkább „magunkat féltjük” a furábbnál-furább arcoktól.
Floppy-val kapcsolatban elsődleges aggodalmamat a tömegközlekedés jelentette. A lakás tulajától – aki nagyon segítőkész volt és jól beszélt angolul – már az első napon megérdeklődtem, hogy egyáltalán lehet-e utazni kutyával. Erre annyit felelt, hogy „szerinte igen, de nem szokott látni kutyásokat a buszon”.
Ez a válasz kevésbé nyugtatott meg.
Rómában nincsenek jegyautomaták a buszmegállókban, maximum a metrónál, ezért a dohányboltban vettem jegyet. Itt kézzel-lábbal elmutogattam az eladónak, hogy Floppy-nak is vennék „kutyajegyet”, mire ő értetlenül meredt vissza rám. Végül különböző, nonverbális eszközökkel értésemre hozta, hogy nem kell neki jegy. (Ezen a ponton még mindig nem voltam benne biztos, hogy azt akarja-e mondani, hogy a kutya egyáltalán nem utazhat, vagy pedig, hogy nem kell vennem neki semmit. Nem mindegy, ugyanis.)
Ezt követően hamar megtapasztalhattuk, milyen is a kutyás tömegközlekedés Rómában: stresszes, de legalább ingyenes. Két szabály létezik: senki sem számít igazán kutyára a buszon, ezért oda kell figyelni a négylábúak farkára, illetve, hogy a szájkosár legalább addig a pár percig legyen fent, ameddig a buszsofőr végigméri a felszálló ebet.
A fővárosba érve már nem olyanok az emberek, mint egy kis toszkán faluban: kedves, segítőkész, mindig mosolyog stb. Itt képzeletbeli szemellenzővel közlekednek a legtöbben és az elidegenedés egyértelmű jeleit mutatja a társadalom. A buszsofőrnek is elege van az életből ugyanúgy, mint nálunk és ha kell, mérgesen rád förmed, hogy „márpedig leszállíttatom a buszról, ha nem teszi fel előttem arra a dögre a szájkosarat”. Tisztelet a kivételnek – mert, hogy ezzel is találkoztam, de erről majd legközelebb.
Ha hasznosnak találtad a cikket, kövess minket utunkon a Facebook-on is és iratkozz fel Youtube csatornánkra. Grazie mille! 🙂
Floppy négylábú és Anna kétlábú