Szerdán végre beköszöntött a jó idő. Mint a messiás eljövetelére, úgy vártuk Floppy-val, hogy napsütésre keljünk fel és elolvadjon a sok hó körülöttünk. Ez utóbbi ugyan nem történt meg rögtön az első, száraz napon, de a napsugarak előbújtával úgy döntöttünk, nem maradunk tovább a lakás és Aldo éttermének vonzáskörzetében.
Elsősorban egy kiadós futásra vágytunk mindketten a több napos üldögélés után. Mikor Floppy meglátta, hogy előveszem a futóhámot a csomagok közül, egyből csóválni kezdte a farkát.
A közeli Vignola-t szemeltem ki magunknak célul, ami kicsivel több, mint 4 km-re volt Mulino-tól – a falutól, ahol laktunk. Na de nem ám csak úgy a térképre bökve választottam ki ezt a helyszínt. Ezelőtt egy nappal Floppy-val elkocsikáztunk idáig a monszuni időjárásban és bevásároltunk a helyi Carrefour-ban. Rájöttem ugyanis, hogy Aldo éttermének folyamatos látogatása nem éppen pénztárcabarát hobby. Csupán azért, mert rajta kívül senkivel sem beszéltem az elmúlt időben két „chiao”-nál többet, nem kellene minden nap 20 euróért ennem-innom. Ravasz volt ám az öreg Aldo. Nem ám egy pohárka bort szolgált fel, hanem kitette elém az egész üveget, mondván, hogy „majd iszol belőle, amennyi jól esik”. Hát engem nem kell félteni, a pincérek és Aldo pedig előszeretettel öntötték újra a megüresedett poharamat.
Visszakanyarodva Vignola-ra: amikor Floppy-val elmentük bevásárolni, észrevettem, hogy egy szép vár rajzolódik ki a sűrű esőfüggöny mögött: a Rocca di Vignola. Ezt a várat mindenképpen meg akartam úgy is nézni, hogy közben nem kell az eső miatt folyamatosan pislognom.
Így tehát futottunk 4km-t oda, 4-et vissza. Közben gyönyörködtünk a havas dombokban és mélyeket szippantottunk a friss, eső utáni levegőből.
Vignola egy hangulatos városka. A vár körül Bologna-t idéző, szűk kis utcák kanyarognak és futnak össze egy szélesebb sétálóutcában, ahol többnyire butikok és fagyizók várják a helyi népet.
Floppy-val már majdnem itt elcsábultunk egy gombócra, de belül éreztem, hogy ez még nem az igazi… Még kicsit tovább kell mennünk, mert a város legjobb fagyiját nem olyan helyeken fogják árulni, ahova a helyiek nem térnek be. Márpedig minden második ember kezéből tölcsér lógott, de a sétálóutca fagyizói kongtak az ürességtől.
És akkor megláttuk. A forgalmasabb Corso Italia másik oldalán egy, a város arculatától teljesen idegen körhintával szemben kígyózó sor jelezte, hogy megérkeztünk. A Gelateria K2 nagy választékából kiszúrtam azt a két ízt, amit be tudtam azonosítani és szeretek is (stracciatella, cioccolato)
Floppy-val leültünk egy padra közel a várhoz és a legnagyobb boldogsággal szívünkben adtuk át magunkat az első olasz fagyinknak és a D vitaminban gazdag napsugaraknak.
Másnap célba vettük Bologna belvárosát. Némi félelemmel töltött el az autóval közlekedés Olaszország 7. Legnagyobb városában, de utólag belegondolva, teljesen alaptalan volt az aggodalmam.
A bolognawelcome.com honlapon megtalálható az összes parkolóház közel a centrumhoz a lehetséges férőhelyek feltüntetésével és pontos nyitvatartással. Mi innen néztük ki a Nuovo Parcheggio Stazione nevezetű, 800 férőhelyes parkolóházat, ahol végül csak kis szerencsével találtunk magunknak helyet – 10 körül már tele volt az egész. Innen körülbelül 20 perces séta vezetett minket a központba, ami a szép időben nem esett egyáltalán nehezünkre.
Először túl akartunk esni Martincsek Kristóf feladatán, ami már a nap elejétől kezdve görcsbe rántotta a gyomromat: énekeljek élőzenét (egy Maroon5 számot ráadásul) valamilyen nyilvános helyen. A Wedding Project Band énekeseként már egyáltalán nincs lámpalázam, de ismeretlen zenésszel egy ismeretlen számot elénekelni az utca népének – ez némi frusztrációval töltött el. De pont ez a lényege ezeknek a feladatoknak, hogy kilépjek a komfortzónámból: leszólítsak valakit gitárral a kezében, hogy egy lapra ráfirkantott akkordmenetet játsszon el nekem, amire énekelhetek. Aztán ha ez megvolt, beszédbe elegyedhessek vele, hogy elmesélje a saját történetét, javaslatot adjon Bologna-val és Olaszországgal kapcsolatban, megvakarássza Floppy fületövét stb.
Elsétáltunk a Piazza Maggiore-re, ahová „minden út vezet” – tartja legalábbis az összes internetes leírás a városról. Ez korábban egy piactér volt, ma már egyetemisták csoportos napozóparadicsoma.
Itt szerencsénkre még választhattunk is, hogy melyik utcazenészt szólítsuk le – voltak vagy 5-6-an. Kiszúrtuk a legszimpatikusabbat és alaposan lejárattuk magunkat a publikum előtt, de lehetett volna persze rosszabb is. (Részletek a videómban.)
Őszintén szólva, elsőre csalódtam Bologna-ban. A teret jól körbejártuk és kívül-belül megcsodáltuk a San Petronio bazilikát. Érdekes információ, hogy a belépés ingyenes, de fényképezni nem lehetett, csak a 2 EUR-s fotós jegy megvásárlásával – én mindig úgy tudtam, hogy azért nem lehet fényképezni ilyen helyeken, mert a vakufény roncsolja a festmények és a kiállított műalkotások állagát. Ezek szerint az olasz freskókat keményebb fából faragták.
Bazinagy bolognai bazilika: pipa. Ezután feltettem magamnak a kérdést: „Ennyi a város?” Szerencsére a Google és Tripadvisor jó barátja minden utazónak, így még mielőtt megfutamodtunk volna, körbenéztem, hogy ugyan merre lehet itt még valami szépet látni.
A böngésző javaslatára irányba vettük a Basilica di San Domenico-t (szép bazilikából sosem elég), ami egy 15 perces gyalogtávolságot jelentett Piazza Maggiore-tól. Nekünk legalább egy órába telt ez az út, annyi csodás épület, olaszosan szűk kis utca, hangulatos étterem és kávézó vett minket körül. Mindet meg akartam örökíteni Floppy legnagyobb örömére, aki közben haverkodhatott a helyi erőkkel. Megjegyzem, rengetegen sétáltak a belvárosban kutyákkal.
Ezután kicsit jobban belejöttünk a város megismerésébe.
Megállapítottam, hogy nem csak egy gyönyörű, műemlékekben gazdag hely Bologna, hanem egyetemistáktól nyüzsgő, igazán élhető nagyváros.
Sajnáltam is, hogy éjszakára nem maradhatunk, de hazahívott minket a meleg ágy és Aldo finom bruscetta-i. A kocsiig vezető utat más irányba terveztük meg, így lehetőségünk nyílt még néhány percen keresztül gyönyörködni a bolognai utcákban és emberekben, akik az éttermekben hangosan beszélgettek és szürcsölve szippantották szájukba a bolognai spagettit.
Összességében nagyon tetszett a város, bár az emberek ridegebbnek bizonyultak, mint faluvégen, de ez érthető. Őket már megérintette a tömegturizmus okozta frusztráció szele, így nyilván nem lelték a vendéglátásban akkora örömüket, mint a mi kedves Aldo-nk.
Ha hasznosnak találtad a cikket, kövess minket utunkon a Facebook-on is és iratkozz fel Youtube csatornánkra. Grazie mille! 🙂
Floppy négylábú és Anna kétlábú
