Mérgezés! Mit tegyünk, ha az elkövető a kutyánk életével játszik?

Ez most nem egy vidám, könnyed nyári történet lesz. Tudom, a cikk témája sokak számára felkavaró lehet, azonban fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla. Azt viszont már itt az elején megígérhetem, hogy a horror storyk helyett inkább a megoldások keresése, a tragédiák megelőzésének lehetőségei, valamint a „mit tegyünk, ha megvan a baj” kérdéskörök kapnak teret az alábbi írásomban.

Milyen érzés egy olyan városban élni, ahol valaki hónapok óta próbálja megmérgezni a kutyákat?

Röviden: ijesztő

Sokszor maga a megtestesült rémálom. Sokszor pedig annyira dühítő, hogy azt nyomdafestéket tűrő szavakkal nem biztos, hogy kellő alapossággal össze lehetne foglalni. A mindennapos városszerte változatos helyszíneken talált bizonytalan eredetű kiszórt falatokról szóló hírek nem túl megnyugtatók. A gyorsan növekedő, sok esetben még a belvárosban is a kutyám könyökéig érő fű pedig biztosan nem segíti elő, hogy ne legyen minden alkalom nettó gyomorgörcs, amikor Sheldonnal kitesszük a lábunkat a lakásból.

A mérgezés igen súlyos is lehet, így nagyon komolyan kell venni ezt a dolgot. Hiszek abban, hogy minél többet beszélünk róla, annál több gazdihoz eljut a téma, ami így akár segíthet a baj megelőzésében is.

Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy rendelkezzünk egy vészforgatókönyvvel és alaptudással arról, hogy mit tehetünk, ha minden igyekezetünk ellenére a kutyánk mégis felenne valami olyat, amit nagyon nem kellett volna.

A hitelesség kedvéért segítséget kértem Dr. Bedi Dóra állatorvostól (a vele készült interjút a cikk végén találjátok). De előbb kicsit nézzük meg közelebbről a városunkban kialakult helyzetet (ami sajnos koránt sem egyedi eset, az ország több pontján is előfordultak hasonló szörnyűségek az utóbbi évek során).

Mérgezések tartják rettegésben a dunaújvárosi kutyásokat

Sokat gondolkodtam rajta, hogy megszólaljak-e a témával kapcsolatban, a bennem dúló düh és tehetetlenség érzése viszont nem hagyott nyugodni. Úgy gondolom, helyiként nem figyelhetem tovább némán a lakóhelyünkön kialakult, szó szerint elmérgesedő helyzetet, így itt az ideje, hogy billentyűzetet ragadjak.

Hónapokkal ezelőtt kezdődött városunkban minden kutyás rémálma, azaz egy újabb kutya mérgezés hullám. Miért írtam azt, hogy újabb? 2015-ben volt már hasonlóra példa, akkoriban súlyos mérgezés esetek követték egymást, sőt, volt olyan is, ami halálos kimenetellel végződött. A jelenlegi helyzet azonban talán még az akkorinál is ijesztőbb. A helyi kutyásokat rettegésben tartó elkövető (vagy elkövetők) munkássága ugyanis minden eddiginél kitartóbbnak bizonyul. Hónapok óta nem telik el hét, sőt lassan már napok sem anélkül, hogy a helyi csoportokban megjelenne egy-egy újabb poszt, hogy mikor és hol találtak kiszórt, állatoknak szánt húsokat vagy egyéb bizonytalan eredetű eledeleket. Az elmúlt időszakban több kutya is állatorvosi kezelésre szorult, miután felevett valamit a séták során. De akadnak olyan beszámolók is, amik a mérgezés során bekövetkezett halálesetekről szólnak.

Mire jó ez? Kit zavarnak a kutyák?

Ha igazán őszinte akarok lenni, ezekre a kérdésekre a válaszom: nem tudom pontosan. Azonban úgy gondolom, hogy ezt valamilyen szinten pozitívumként könyvelhetem el. Hiszen hogyha megtudnám érteni az elkövető indíttatását, vagy a célt, amit elkíván érni a tettével, az szerintem valami komoly mentális problémára utalna.

Egy dolog azonban biztos: a jelenlegi helyzet egyre csak tovább mélyíti a kutyás és nem kutyás városlakók között egyébként is fennálló (és egyre jobban feszítő) ellentéteket.

Az utóbbi időben egyre több, a mérgezés témával kapcsolatos poszt alatt alakult ki komoly kommentháború, amiben sok esetben a kutyások felelősségét (vagy éppen felelőtlenségét) taglalták a hozzászólók. Ha objektíven szemléljük a helyzetet, sajnos van ebben némi igazság.

Gazdiként is tagadhatatlan ténynek tartom, hogy bőven akadnak problémák a helyi kutyás társadalomban. (De azt is több, mint valószínűnek tartom, hogy ezek nem kizárólagosan csak a dunaújvárosi ebtartókra jellemző problémák). Anélkül, hogy az áldozathibáztatás cseppnyi gyanúja is felmerülhetne velem szemben, a következőkben szeretnék kitérni néhány dologra, amiket véleményem szerint sok gazdinak fontolóra kellene venni a mindennapi kutyás életével kapcsolatban.

Ahogy fentebb is írtam, egyelőre nem tudhatjuk, kit zavarnak annyira a kutyák a városunkban, hogy a halálukat kívánja, de azt talán megpróbálhatjuk objektíven körbejárni, hogy miért.

Az mindig is nyilvánvaló volt számomra, hogy nem minden kutyás viselkedésével tudok azonosulni. Kár lenne tagadnom, hogy nem egyszer fordult már elő velem is, hogy egy másik gazdi felbosszantott. Képzeljük csak el, hogyha én, aki ízig-vérig kutyás vagyok esetenként mégis így érzek, akkor egyes szituációkban mit gondolhat egy olyan városlakó, aki nem rendelkezik a kutyákkal kapcsolatos bárminemű tudással, vagy csak simán valamilyen okból nem kedveli őket.

Milyen kellemetlen szituációkra gondolok? A teljesség igénye nélkül jöjjön pár példa:

Lakótelepi kutyaugatás

Elképzelhetőnek tartom, hogy a hangos kutyaugatás sokak számára zavaró lehet. Természetesen ezalatt nem azokra a hétköznapi esetekre kell gondolni, amikor a gazdi hazaérkezik és Buksi vakkant kettőt.

Sokkal inkább a következő történetre:

A kedves gazdik csoportosan kiülnek egy padra a lakótelep közepén. Miközben megvitatják, mit láttak a tegnapi esti Győzike Showban, persze Fifike és Morzsika sem maradhat otthon (még a nyári 35 fokos hőség ellenére sem).

A kutyák igényeit ez persze semmilyen szinten nem elégíti ki (ez a fajta „séta” koránt sem erről szól, sokkal inkább a gazdik szociális igényei kerülnek előtérbe). Így hát jobb híján elkezdenek maguknak egyéb ingereket keresni. Például megugatni a 100 méterrel arrébb sétáltatott másik kutyát. Az elmélyült beszélgetést folytató gazdik persze ezzel mit sem törődnek. Vagy ha mégis, sok esetben arra sem veszik a fáradtságot, hogy közbelépjenek. Miközben ezzel a kis zajos performansszal ajándékozzák meg a közelben lakókat, (nem ritkán a korai órákban, vagy éppen estébe nyúlóan) sok esetben nem egy embert haragítanak magukra. Jómagam is nem egyszer voltam már tanúja, hogy valaki nem túl szofisztikált stílusban hangot ad az „ugatás koncerttel” kapcsolatos nem tetszésének az ablakon kiordibálva.

(A leírás igaz történet, az esti sétáink során nem egy ilyen helyzettel szoktunk találkozni, azonban a nevek teljesmértékben a képzeletem szüleményei.)

Az „ott felejtett” kutyapiszok

Kétfajta gazdi van: az egyik hisz a „Kakitündér” létezésében, a másik pedig miközben gondosan lehajol, hogy felszedje a kutyája produktumát, igyekszik óvatosan közlekedni a mások által „ott felejtett” aknamezőn. Lakótelepi gazdiként nem ritka, hogy minden igyekezetem ellenére is sikerül elvétenem a lépést. Kissé szégyenkezve vallom be, de ilyenkor nem az az első gondolatom, hogy a babonát követve rohanjak a legközelebbi lottózóba szerencsejátékozni. De még csak nem is a második. Olyan nyomdafestéket nem tűrő szitokszavak cikáznak át az agyamon, aminél csak akkor káromkodom folyékonyabban, ha helyettem Sheldon lép bele egy ott felejtett csomagba.

Nem tudom, próbáltatok-e már 30 kilós kutyát úgy hazatessékelni, hogy ellenkezve „három lábazott”, majd fintorogva megmosni a lábát és az eset után öklendezve kitakarítani a fél lakást, miközben minimum húsz perces késésben vagytok egy állatorvosi időpontról. Na nekem megvolt ez a felejthetetlen élmény, de ma sem tudok nevetni az eseten, ha visszaidézem. Képzelhetitek miket gondol a társadalmunk nem kutyás része, ha ők maguk, vagy esetleg a gyerekük lép bele ezekbe az ott hagyott „meglepetésekbe”.

Póráz nélküli ebek mindenhol

Annak ellenére, hogy közterületen a póráz kötelező alapfelszerelés kellene, hogy legyen, mindenhol vannak olyan kutyások, akik nem törődnek ezzel a szabályozással. Legtöbbjük ráadásul anélkül engedi teljesen szabadjára Buksit, hogy bárminemű ráhatása lenne a saját kutyájára. Ezek a szoros felügyelet nélkül szabadon kóricáló, általában a behívást hírből sem ismerő kutyák (de leginkább persze a nem törődöm gazdáik) sok esetben fejtörést okoznak a szabályokat betartó többi kutyásnak. Nem feltétlenül kell ehhez, hogy reaktív kutyával élj együtt (de amikor egy kéretlenül a házsarkából odarongyoló „nem bánt Fifi” több hónap tréningjét teszi tönkre az külön öröm tud lenni), bőven elég, ha mondjuk a kutyád valamilyen betegségben szenved éppen, ami miatt szeretnéd elkerülni a többi ebet. Vagy esetleg az is előfordulhat, hogy te lábadozol valamiből, ami miatt szeretnéd elkerülni, hogy egy váratlanul felbukkanó, szabadon kószáló kutya miatt hirtelen mozdulatokat kelljen tenned.

De nem csak a többi kutyás számára okoznak kellemetlen pillanatokat a lakótelepeken póráz nélkül sétáltatók. El tudom képzelni, hogy azok számára is zavaró lehet, akik nem tartanak kutyát. Érthető, ha anélkül szeretnének végigsétálni az utcán a gyerekeik társaságában, hogy odaszaladna hozzájuk egy vadidegen kutya, miközben a gazdája valahol több méternyi távolságra van.

Vannak tehát olyan problémák, amiknek az elharapódzása egy kis odafigyeléssel megelőzhető lenne. Ezzel is jelentősen csökkentve a kutyás közösségekkel kapcsolatos „támadható felületeket”. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy ezek a problémák bárkit is feljogosítanak arra, hogy ártatlan állatokon álljon bosszút a gazdáik esetleges hibái miatt.

Inkább csak arra szeretnék kilyukadni, hogy a városokban szorosan egymás mellett kényszerülnek élni merőben eltérő gondolkodású emberek.

Így nagyon fontos lenne, hogy mindenki próbálja meg szem előtt tartani a mindennapok során az „élni és élni hagyni” elvet. (Ebben például segítséget jelenthet pár írott és íratlan szabály, melyeket egy korábbi cikkünkben összeszedve ITT olvashattok.)

Mit tehetnek a gazdik, amikor minden séta egy potenciális veszélyforrás?

Az elmúlt hónapokban a városunkban található összes füves terület szinte egytől-egyig érintetté vált. A kutyafuttatókon és a lakótelepi részeken egyaránt észleltek gyanús kihelyezett élelmiszereket. Személy szerint csodálom azoknak a bátorságát, akik a mérgezés helyzet ellenére továbbra is ezeken a helyeken sétáltatnak.

Szeretem hangoztatni, hogy az élet szinte minden területén a megelőzésben és a kockázat minimalizálásban hiszek. Nem azt mondom, hogy csak ez a helyes út, de elmondom, én hogyan próbálom kivédeni, hogy Sheldonnak baja essen egy esetleges mérgezés során.

Felevés ellen:

Amióta hozzánk került dolgozunk azon, hogy ne egyen fel dolgokat. Egy labradornál ez nem a legkönnyebb feladat. Mára sikerült elérni, hogy amennyiben velem sétál, 99%-ban ott hagyja a talált élelmet. „Megmutatja”, de nem eszi fel. Mit értek az alatt, hogy megmutatja? A séta során folyamatosan figyelem a kutyám és teljes mértékben ismerem a testjeleit, így egy mozdulatából megtudom mondani, mikor mit szaglászik éppen. Teljesen eltérően viselkedik, ha egy másik állat nyomát, vagy éppen valami ehető dolog szagát követi. Ennek ismeretében van időm idejében lereagálni a történéseket.

Ezzel el is érkeztünk egy másik nagyon fontos kérdéskörhöz: figyeljünk oda a kutyánkra!

Kevés dologtól ráz ki olyan szinten a hideg, mint a sétáltatás közbeni telefonozástól. Elhiszem, hogy vannak olyan fontos munkakörök, ahol az ember naponta 1-2 órára sem engedheti meg magának, hogy offline jelen legyen a való világban. Azt viszont erősen kétlem, hogy minden második gazdi kezéhez ezért van hozzátapadva a telefon.

A séta a kutya énideje, megérdemli, hogy megpróbáljuk azt az időszakot csakis rá és a szükségleteire szánni a napunkból.

Ebben a rettenetesen veszélyes helyzetben pláne kulcsfontosságú lenne, hogy a séta alatt szemmel tartsuk a kutyánkat. Hiszen hogyan akarunk egy esetleges mérgezett eledel felevése esetén a mérgezés gyanújával időben orvoshoz fordulni, ha a kijelző bámulása miatt észre sem vesszük magát a felevést?

Még egy dolog, ami tudom, hogy megosztó, de a segítségünkre lehet: szájkosár. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan úgy tekintenek rá, mint egyfajta kínzó eszközre, de van az a helyzet, amikor életet menthet. Ha sehogy máshogy nem tudjuk garantálni, hogy a kutyánk nem fogyasztja el az általa talált bizonytalan eredetű kiszórt eledeleket érdemes lehet elgondolkodni ezen. Megfelelő hozzászoktatás után nagy segítségünkre lehet egy ideális méretű és szabású szájkosár.

Kerüljük a „népszerű” helyeket

Mióta felröppent az első (akkor még szögekkel tűzdelt) halálos falatokról szóló hír, Sheldonnal nem sétáltunk a Duna-parton (pedig ez a kedvenc helyünk a városban). Az esetek sűrűsödésével és a lakókörnyezetünk érintettsége nyomán, idővel a városi sétáink szigorúan egészségügyi körökre redukálódtak. Ez persze a részünkről több befektetett időt és energiát igényel, hiszen valamivel ki kell váltani, hogy kielégíthessük a kutyánk igényeit. Így most a sétáink abból állnak, hogy hetente több alkalommal beülünk a kocsiba és eljárunk a környező települések mezőire, vagy a megyében található tavakhoz úsztatni. Hiányzik a Duna-part, de a 99%-os „élelem megtagadás” továbbra sem 100%. Mivel a kockázat minimalizálásban hiszek, amennyiben rajtam múlik, nem fogom hagyni, hogy a kutyám élete az 1%-os hibáinkon múljon, csak mert valami elborult egyénnek elgurult a gyógyszere.

Nem tudom mikor fogjuk visszakapni a megszokott városi helyeinket, emiatt pedig tehetetlen dühöt érzek, de ennek ellenére próbáljuk kihozni a helyzetből a tőlünk telhető maximumot.

Mit mond az állatorvos:

Az interjú során nagy segítségemre volt Dr. Bedi Dóra, klinikus állatorvos, a VetHelp megálmodója. Az @allatdokitippek Instagram oldal tulajdonosa. Közel egy évtizede tevékenykedik klinikus állatorvosként. A VetHelp keretein belül online állatorvosi tanácsadást nyújt, valamint VetHelp Home szolgáltatásával lehetőséget biztosít arra, hogy a kisállatok otthon, megszokott környezetükben kapjanak szakszerű ellátást. Célja, hogy minden hozzá forduló Gazdinak legyen egy bizalmas hátországa, egy olyan „háziállatorvosa”, aki ISMERI az állatot és gazdája igényeit, hozzáállását.

Tisztában vagyok vele, hogy a legideálisabb az, ha sikerül elkerülni a felevést. De mégis mit tegyünk, ha a kutyánk a szemünk láttára evett fel valami gyanúsat? 

B.D.: Valóban, a legjobb megoldás az elkerülés, de vannak esetek, amikor ez kivitelezhetetlen.
A következőket tehetitek:

• Nézzétek meg, hátha még a szájában van, próbáljátok meg kivenni!
• Nézzetek körül, van-e a környezetetekben még abból, amit megevett! Ha igen, tegyetek el belőle, hogy magatokkal tudjátok vinni az orvoshoz!
• Ha gyanús, hogy mérget/idegentestet evett fel, azonnal induljatok állatorvoshoz!
• Vannak otthoni hánytató megoldások, de ezeket így általánosságban, minden köré épített tudás nélkül nem javaslom. Ha nem láttátok, hogy mit vett fel a kutyátok, NE próbáljátok meg otthon hánytatni! Veszélyes lehet, különösen ha éles tárgya(ka)t evett meg.
• Figyeljétek a kutyátok viselkedését és tüneteit: Jegyezzétek fel, pontosan mikor ette meg a gyanús anyagot és utána mikor, milyen tünetek jelentkeznek. Ez segít az állatorvosnak a diagnózis felállításában és a kezelésben.

Van egy előadásom sürgősségi helyzetekről és teendőkről, ott egyenként szerepelnek a különböző gyakori méreganyagok is. Nehéz univerzális jótanácsot adni, de sok esetben növelheti a túlélési, vagy felépülési esélyeket, ha állatorvoshoz induláskor:

• aktív szenet adtok, 1-2 g/kg adagban
• ha biztosan rózsaszín(warfarin!) patkánymérget evett, adjatok Hydrovit K1-et, 1ml/10 kg adagban

Mikor kezdjünk gazdiként gyanakodni, hogy a kutyánkkal valami nincs rendben? Mik a mérgezés általános tünetei?

B.D.: Nincsenek egyszerű helyzetben a gazdik, mert eltérő tünetek jelentkezhetnek, melyek kezdődhetnek jellegtelenül. Mégis, van néhány általánosnak mondható változás, amely gyanút kelthet.
Ezek például:

• hányás, hasmenés
• kifejezett nyálzás
• görcsök, remegés
• koordinációs zavar
• rendellenes légzés
• fájdalom, érzékeny has
• letargia, gyengeség, szólításra nem reagál/túlreagál
• ájulás, kóma
• (hőtorlódás)

Néhány gyakori, konkrét toxinra adott reakció a fenti általánosokon túl:

• Patkányméreg (warfarin, dikumarol származékok-általában rózsaszín): testszerte vérzések, bevérzések
• Patkányméreg (bromethalin-általában kék): idegrendszeri tünetek, merev mellső lábak
• Csigaméreg (metaldehid): 3-5 nappal a behatás után májelégtelenség
• Fagyálló (etilén-glikol): akut veseelégtelenség

Úgy tudom egy mérgezés során nagyon fontos és kritikus dolog lehet az időfaktor. Mégis mennyi időnk van cselekedni? 

B.D.: Igen, az időfaktor kulcsfontosságú mérgezés esetén. Mivel eltérő időn belül jelentkezhetnek a tünetek (kb. 30 perc-napok), minél hamarabb kérjetek segítséget, mert annál nagyobb az esélye a sikeres kezelésnek.

Vannak olyan szájhagyomány útján terjedő házi praktikák, amiket a laikus gazdik előszeretettel osztogatnak jó tanácsként, ha felmerül a mérgezés lehetősége. Mit gondolsz erről a jelenségről? Például a helyi kutyás facebook csoportban a gazdik már elkezdtek a K-vitamin bespájzolásán spekulálni, orvosként mi a véleményed erről?

B.D.: Elszomorít és veszélyesnek tartom, hogy jó szándékból, de komplex tudományos hátteret mellőzve, hamarabb fogadják meg egymás “orvosi” javaslatait a gazdik, mint az állatorvosét. Persze ezt hosszasan lehetne boncolgatni és tudom, megvan az érem másik oldala is, hogy nehéz megbízható, jó szakembert találni.

A házi praktikák gyakran félrevezetőek és veszélyesek lehetnek. Például a K1-vitamin használata, amit említesz, csak bizonyos típusú mérgezés (pl. dikumarol típusú rágcsálóirtó mérgek) esetén indokolt. Sokkal átfogóbb és árnyaltabb képet kapnának a tulajdonosok, ha lenne olyan “háziállatorvosuk”, akitől tudnának tanácsot kérni.

Élni és élni hagyni

Természetesen az illetékesek is tettek lépéseket az elkövető elrettentésére. A rendőrség nyomoz az ügyben, a helyi városvezetés pedig figyelmeztető táblákat helyezett ki a futtatókon, valamint háromszázezer forintos nyomravezetői díj is felajánlásra került.

Véleményem szerint viszont mi, kutyások is tehetünk valamit azon túl, hogy nyitott szemmel járunk. Törekednünk kell a szabályok betartására, hiszen kutyát tartani felelősséggel jár. Felelőséggel, ami nem csak abban merül ki, hogy megfelelően ellátjuk a kedvenceinket. Ugyanilyen fontos, hogy eközben próbáljunk tekintettel lenni a környezetünkre és az abban élőkre is.