Mikor megérkeztünk Bologna-ba, szembetaláltuk magunkat a téllel. Éles váltás volt ez Trieszt után, ahonnan a tizenfokokból indultunk el, majd közel 300 kilóméter megtétele utána mínuszokba érkeztünk meg. Az egész helyzet attól vált teljesen logikátlanná, hogy ezt a bő három órás utat déli irányba tettük meg.
Nem volt mit tenni: a kocka el volt vetve – ahogy azt az egyik leghíresebb helyi mondta. A szállásunk le lett egy hete foglalva, Kiwi pedig örült, hogy megpihenhetett végre.
Az út viszontagságaira kitérve: az autópályák szépen le voltak takarítva. Miután elhagytuk az A13-at, úgy éreztem, senki földjére tévedtünk. Lehetetlenül keskeny, két irányú utak vezettek a faluig és ezek már jobban csúsztak, főleg, mivel a terep kicsit dimbes-dombos errefelé. Körülöttünk a sötétben kirajzolódó pálmafák méteres hóban ácsingóztak az út mellett. Bizarr látvány.
Este 8-kor gurultunk be Mulino-ba, ami Bologna-tól 20 km-re fekszik. Ezúttal egy szobát béreltünk, nem pedig egy teljes lakást, azzal a célzattal, hogy kicsit könnyebb legyen elvegyülni a helyiekkel. A szállást csak fél 9-től vehettük át – ekkor érkeztek haza a ház urai – így maradt még némi időnk a check-in-ig. Vendéglátómtól megérdeklődtem, hogy hova érdemes Floppy-val beülnünk vacsorázni. Chiara a Hostaria d’Aldo nevezetű éttermet ajánlotta.
Amikor odaértünk, a hely tulajdonosa a bejárat előtt dohányzott. Megkérdeztem angolul, hogy nem jelentene-e problémát, ha kutyástul megvacsoráznánk nála és ő legnagyobb meglepetésemre angolul válaszolta, hogy „dehogy, sőt, van bent néhány kutyabolond, aki majd biztosan igényt tart Floppy társaságára”.
Innentől kezdve királyi kiszolgálásban részesültünk. Aldo csak úgy leste a szavamat, kedvesen lefordította nekem a menüt és ajánlott helyi borkülönlegességet, amit „szerinte” biztosan szeretni fogok – és így is lett, minden egyes javaslatát imádtam, legyen az ételre, vagy italra vonatkozó.
Előételt grátiszba kaptunk, amitől máris átmelegedett a szívem. Valamiféle puliszka szerű tésztát sült prociutto di parma-val göngyölve, meglocsolva balzsamos öntettel. Ezután következett a főfogás: Sformato di patate con fonduta al formaggio. Ez egy igazi olasz specialitás, amolyan krémes, édességnek kinéző, habos gombóc nyakon öntve sajtszósszal. Ez elvileg szintén előétel, de az én gyomorkapacitásomnak a két fogás bőven elégnek bizonyult. Brutális ízorgiát éltem át.
Az első bolognai vacsoránk élménye akkor tetőzött, amikor a mellettünk lévő asztalnál egy olasz pocakos úriember szólt a tulajdonosnak, hogy meghívott minket. Azért nem velem közölte ezt a tényt, mert hát nem beszéltünk közös nyelvet. A meghívását pedig annak köszönhettük, hogy amint belépett az ajtón, Floppy ráakaszkodott, mint egy levakarhatatlan kisgyerek. Úgy tűnt, új gazdát választott magának az estére. Ezt rendszerint eljátssza az éttermekben, mivel pontosan jól tudja, hogy én úgyse fogom őt az asztalnál etetni, így aztán bepróbálkozik másnál – teljesen érthető módon. Kutya lennék, én is így csinálnám.
Ebben a szokásában csupán az a zavaró, hogy olyan bánatos szemeket tud ilyenkor mereszteni a kiszemelt áldozatra, mintha világ életében verték volna és borzalmas élete lenne. Másrészről pedig drága kiskutyám néha elfelejti, hol a határ és gyakorlatilag belemászik a vadidegen emberek ölébe. Ez persze nem mindenkinek jön be.
Ez esetben viszont Floppy zseniálisan eladta magát és kurválkodásáért cserébe vacsorát kaptunk. Ügyes kutya!
9 körül vettem át a szobát, ami utóbb kiderült, hogy egy teljes emeletet jelent egy háromemeletes házban. A helyzet szépséghibája abban mutatkozott meg, hogy a velem nagyjából egyidős, angolul beszélő Chiara már rég nem ebben a házban élt bátyjával, így csak az ő szüleit volt szerencsém megismerni. Ők persze nem beszéltek angolul, úgyhogy a tervem – miszerint legjobb barátnők leszünk ezekben a napokban és megismerhetem a helyi fiatalok legmocskosabb szokásait – meghiúsult.
Maradt nekem Aldo és az étterme. Főleg az első, esőáztatta napokban.
Az olaszokat annyira nem verte le az időjárás és a hóban ácsingázó pálmafák látványa: persze kevesebb Vespával száguldozó, vigyorgó figura masírozott a szűk kis utcákon, de ugyanúgy nagykanállal falták az életet, mint verőfényes napsütésben. Reggelente, amikor lementünk egy közeli kávézóba, az szinte mindig tele volt. Idősekkel is, fiatalokkal is. Aldo sem szenvedett hiányt vendégből, így azt a következtetést vontam le, hogy az étterembe járásnak egyszerűen nagyobb a kultúrája itt, mint nálunk. Még falun is.
Tehát a kérdésre a válasz, hogy mit csinál a jó olasz télen: Kávézik és kajál. Méghozzá eszméletlenül finomakat.
7 után csordultig teltek a vendéglátóegységek és elindult az élet. Hangos, vidám csevegések, önfeledt kacarászás, kapálózó kezek-lábak – csak amolyan olaszosan. Sehol egy fancsali pofa vagy csüggedt sóhajtás a szakadó esőbe révedve.
Mi is követtük a példájukat és az első napokban gyakorlatilag mindig Aldo-nál ettünk. A tulaj unszolására még az igazi bolognai spagetti-t is megkóstoltam, amitől egy teljes éjszakán keresztül forgolódtam az ágyban. Nem azért, mert ne lett volna isteni, hanem azért, mert nekem túl nehéz volt ez az étel este 9-kor két pohár bor mellé.
Alkalmunk nyílt igazi olasz pizzát is tesztelni, amiben természetesen nem csalódtunk. Az árak a vártnál alacsonyabbnak bizonyultak: egy olaszkolbászos, gorgonzolás pizzáért 7 eurót fizettem és a felét hazavittem reggelire.
Összegezve a bolognai tartózkodásunk kezdetét: Floppy halálra unta magát én pedig munkába fojtottam időjárás okozta bánatomat. Este viszont kivirultunk, mint friss, tavaszi ibolya az avar alatt és bevetettük magunkat a mulinoi éjszakába, hogy aztán tele hassal térhessünk nyugovóra.
Ha hasznosnak találtad a cikket, kövess minket utunkon a Facebook-on is és iratkozz fel Youtube csatornánkra. Grazie mille! 🙂
Floppy négylábú és Anna kétlábú
