Végül nem fagytam meg az első éjszakámon – hála a telefon zseblámpa-funkciójának, aminek segítségével megtaláltam a biztosítékot és tüstént helyreállítottam a rendet.
A következő napokban Floppy-val kiépítettünk egyfajta reggeli rutint, ami abban merült ki, hogy a „New Green Bar” nevezetű pöttöm kis kávézóba lejártunk meginni egy Caffé Americano-t, amiért 1 euró 10 centet kértek el. Először meglepett, hogy a számomra hosszú kávénak gondolt forró italt úgy szolgálták ki, hogy adtak egy amolyan bivalyerős olaszos espresso-t és mellé egy korty forró vizet. Később kiokosítottam magamat, hogy teljesen hülyeség, amit gondolok, és a Caffé Americano-t valóban így kell felszolgálni – ez nem azonos az általunk ismert hosszú kávéval.
A szakadó esőben ismét a főteret céloztuk meg, ahol kinéztünk egy Gino nevezetű pizzériát, ami a tripadvisor állítása szerint kimagasló.
Ha már első, igazi olasz pizza, akkor annak adjuk meg a módját. Amit pedig a tripadvisor mond, az nyilván úgy is van.
Bőrig áztunk, mire elértünk a helyhez, ami persze zárva volt. De úgy tűnt, nem a szieszta miatt, hanem örökre.
Végül rátaláltunk egy másik, közelben lévő étteremre – épp, amikor már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy inkább nem eszünk ma semmit, hanem hazamegyünk megszáradni – ami az Alla Bella névre hallgat. Ezt a helyet bárkinek meleg szívvel ajánlom, aki Triesztbe látogat.
Itt nincs pizza, ellenben sokféle helyi különlegesség közül választhat az ember és az ízek izgalmas harmóniáját egy igazán hangulatos, helyi, turistáktól mentes környezetben élvezheti. A pincérek nemigen beszélnek angolul, de a szakács nagyon is jól „beszéli” azt az univerzális nyelvet, aminek az eredményeképp elégedett mosollyal az arcán, jóllakottan távozik a vendég. Költségek szempontjából is rendben volt a hely: 12 eurót fizettem egy tál ravioli-ért és két pohár, helyi, finom borért.
Másnap kicsit alábbhagyott az eső, így Floppy-val az egész napunkat a városban töltöttük. Petra kérésére körbefutottunk hatszor egy szökőkutat, ismét raviolit ettünk, majd táncoltunk egy vadidegennel az utcán (részletek a videóban).
Később ellátogattunk Trieszt másik nevezetességéhez, a „Gran Canal”-hoz. Itt sokféle, különböző színekben pompázó csónak parkol, amitől az egész csatorna nagyon hangulatossá válik. Floppy-val betértünk egy kávézóba feltankolni Caffé Americano-val, egyúttal pedig megtudakoltuk a barista legénytől, hogy mit érdemes még meglátogatni a városban. Ő egyértelműen a katedrálist emelte ki, mint fő látványosságot. Így aztán Floppy-val felkapaszkodtunk az odavezető, meredek utcán és körbejártuk a Cattedral Di San Giusto Martire területét. Az impozáns épület magasan emelkedett a város fölé lenyűgöző kilátást nyújtva a kikötőre és a tengerre.
Ami a trieszti lakosokat illeti, több konzekvenciát is levontam. Egyrészről már itt is elég „olaszos” virtussal rendelkeznek az emberek, ami egyet jelent a hangos beszéddel és eltúlzott gesztusokkal. Másrészről a helyiek lazák, közvetlenek és kedvesek. Floppy-t kivétel nélkül mindenhol szívesen látták: még egy kozmetikumokat árusító franchise üzletben is, ahol az eladó hölgy egy szatyornyi promóciós ajándékkal engedett utamra – szerintem csak azért, mert a border collie volt a kedvenc kutyafajtája.
Kicsit megnehezítette a dolgomat, hogy viszonylag kevesen beszélnek angolul. Én pedig nem beszélek olaszul. Valamelyest konyítok a spanyol nyelvhez, így leginkább ez jelentette számomra a hidat a helyiek és én köztem.
Fontos tanulság még a várossal és az egész országgal kapcsolatban, hogy itt keményen sziesztáznak az emberek, ami annyit jelent, hogy általában 3-kor bezárnak az éttermek és csak 7 körül nyitnak ki újra. Ha tehát 2-kor megéhezünk, akkor gyorsan keressünk magunknak valami harapnivalót, hogy átvészeljük az időt az újabb nyitásig.
A trieszti éjszaka aktív és nyüzsgő. Leginkább a Piazza Unitá környékén találhatunk bemelegítéshez alkalmas bárokat. Ezek előtt az esti órákban helyiek tucatjai ácsingóznak cigivel a kezükben, egy-egy pohár bort vagy sört szorongatva. Mi péntek este merészkedtünk be az éjszakába, amikor épp ismét zuhogott az eső, de ez nem gátolta meg az olasz fiatalságot abban, hogy ellepje a város legfőbb terét.
Vasárnap hagytuk el a kikötővárost – épp, amikor beköszöntött a tavasz. 
Még egy utolsó órára elnéztünk a tengerhez, végig sétáltunk a „Molo audace”-n és megfigyeltük a vízben nyüzsgő, óriási medúzákat, amik a felszínhez közel úszkálva hívták fel magukra a figyelmet. Utóbbi, földöntúlinak látszó lények akkor buktak alá ismét a mélybe, amikor Floppy minden bátorságát összegyűjtve, jelentőségteljes ugatásba kezdett.
„Csúf kis szörnyek vagytok, de ha nem lennétek abban a félelmetes kékségben, utánatok mennék.”
Hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, kövess minket utunkon a Facebook-on is és iratkozz fel Youtube csatornánkra. Grazie mille! 🙂
Floppy négylábú és Anna kétlábú
