Vajon minden kutya a mennybe jut?

Ahogyan az év vége felé járunk, az ősz önkéntelenül is az elmúlás felé fordítja tekintetünket. Így viszont nem kerülhetjük meg azt, hogy szembenézzünk azzal, hogy négylábú barátunk sajnos nem örökéletű. De vajon mit mondanak a különböző vallások arról, hogy mi lesz halál után az állatok sorsa?

Halottak napja van, azaz november 2-a. Ilyenkor még többet gondolunk azokra, akiktől búcsút kellett vennünk, és többet gondolunk szeretteink, háziállataink, de akár önmagunk múlandóságára is.

Átlagosan 10-15 évben van maximalizálva az az idő, amit kutyusainkkal együtt tölthetünk. Lelkészként engem különösen érdekelt, hogy különböző vallási kultúrák hogyan is vélekednek az állatok „elmúlásáról”, ezért aztán kutatni kezdtem ezen a téren. De nem elégedtem meg ennyivel, hiszen úgy gondolom, hogy a téma komolyságához a gyász és annak feldolgozási módja is hozzátartozik. A végeredmény egy nehéz, de reményeim szerint emészthető olvasmány lett, amely bízom benne, hogy sokaknak mankóként szolgál majd.

Abban kivétel nélkül minden vallás egyetért, hogy az állatvilágot óvnunk és őriznünk kell, hogy felelősek vagyunk minden teremtményért, és nincs semmi, ami feljogosíthatná az embert arra, hogy kegyetlenkedjen egy élőlénnyel.

Viszont azokban a kérdésekben már különböző álláspontot képviselnek, hogy van-e lelke az állatoknak, és, hogy mi lesz a sorsuk haláluk után.

Buddhizmus és hinduizmus

A buddhizmusban és a hinduizmusban nagyon hasonló megközelítéssel találkozhatunk. Leegyszerűsítve ezek a hitrendszerek azt tanítják, hogy nincs minőségbeli különbség a különböző élőlények (növények, állatok, emberek) lelke között. A lélekvándorlás vagy újraszületés által lehetőség van bármilyen alak felöltésére attól függően, hogy az egyén milyen életet élt. Így a lények formái valójában állomásokat jelentenek csupán a lélek vándorútján. Ez az oka annak, hogy ezekben a hitrendszerekben tisztelnek minden életformát, így többnyire vegetáriánus vagy vegán életmódot folytatnak a követőik. Persze mindegyik vallásban a cél a további újjászületésektől való mentesség, az eljutás a szenvedéstől és vágyaktól mentes létállapotba, a Nirvanába.

Iszlám és zsidóság

Mivel az iszlám, a zsidóság és a kereszténység egyaránt osztozik a Biblia első fejezeteiben, ezért mondhatjuk, hogy a Szentírásban található teremtéstörténet mind a három vallásban meghatározó. A mohamedán és zsidó hitben ez alapján gondolkodnak arról, hogy van-e az állatoknak lelke, és ha igen, milyen lélek lakik bennük.

A teremtéstörténetben a növények és állatok esetében Isten a testtel együtt teremti a lelket is. Míg az ember esetében arról olvashatunk, hogy az élet leheletét leheli az orrába (1Móz 2,7). Így ez alapján ezen vallások képviselői úgy gondolják, hogy más fajta lélek lakik az állatokban, mint az emberekben. A zsidó megközelítés szerint (bár ebben nem egyeznek meg a különböző irányzatok) az állatok lelke haláluk után visszatér a lélek forrásához. De ez nem egyenlő azzal a túlvilági élettel, ami az emberekre vár.

Az iszlám tanítás viszont egyértelműen kimondja, hogy az állatok nem mennek a Paradicsomba. Igaz van lelkük, és a Feltámadás Napján Allah előtt megjelennek (haláluk és a Feltámadás Napja között egy köztes létben vannak), de miután igazságot tettek közöttük, porrá válnak. Az örök élet, a büntetés vagy éppen a jutalmazás rájuk már nem vonatkozik. Viszont azon sok múlhat, hogy az ember hogyan bánik az állatokkal. Ezalapján jutalmat vagy éppen büntetést is kaphat, ezért különösen is fontos az élőlények tisztelete.

Kereszténység

Mivel a kereszténységbe számtalan felekezet tartozik, amelyek különböző hitelveket képviselnek, egy ilyen írás keretében lehetetlen egységesen beszélni erről. Így a legfontosabb irányokat igyekszem összefoglalni. Ahogy korábban írtam, a kereszténység és a zsidóság az Ószövetségre közös kincseként tekinthet. Az Újszövetség viszont, amely a kereszténység sajátja, az állatok túlvilági létéről való gondolkodást is árnyalja. Az embert az emeli ki a világból, hogy Isten képmására teremtetett, vagyis Istenhez tartozó lény, aki képes vele kapcsolatba lépni. Ez viszont nem csak kiváltság, hanem hatalmas felelősség is. Az emberre lett bízva az a feladat, hogy megőrizze a teremtett világot. A alapkérdésre viszont még mindig nehéz válaszolni. Ennek az az oka, hogy annak ellenére, hogy a Biblia számtalan alkalommal beszél állatokról, arra nem szolgál konkrét válasszal, hogy milyen sors vár rájuk a haláluk után.

A benne szereplő történetek alapján következtethetünk arra, hogy az állatoknak is van lelkük. Az ő esetükben inkább egy éltető, érzékelő, érző lélekről beszélhetünk. Míg az ember esetében örök lélekről, amely képes az Istennel kapcsolatba lépni. Ennek ellenére például a 145. zsoltár is ír arról, hogy minden teremtmény dicséri az Istent.

A keresztény hit szerint eljön majd az idő, amikor Isten mindent újjáteremt, amikor nem lesz szenvedés, halál és fájdalom, hiszen a gonoszság nem csak az emberi kapcsolatainkat, hanem minden más élőlénnyel való kapcsolatunkat is megrontotta.

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe. […] A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha […] Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki – mondja az Úr. (Ézs 65, 17;25) – Így ír erről az új világról Ézsaiás próféta. Így feltételezhetjük, hogy az újjáteremtésnek a növények és az állatok is részesei lesznek. De, hogy vajon a mi kis kedvencünket látjuk majd viszont, vagy egészen új kutyusok szaladgálnak az új mezőkön, arra nem tudunk választ adni.

Evangélikus kitekintés

Evangélikus lelkészként nem kerülhettem meg, hogy utána járjak, mit is mondott Luther Márton (a reformáció elindítója, akinek tevékenysége nyomán létrejött az Evangélikus Egyház) a kutyák túlvilági létének kérdéséről. Nagy örömömre egészen megnyugtató válaszra bukkantam:

Amikor Luther doktort megkérdezték, vajon a túlvilágon és a mennyországban lesznek-e kutyák és egyéb állatok, ő így felelt: – Hogyne, persze, hiszen a föld sem lesz üres, meddő pusztaság, […] amikor az ég és a föld megváltozik, vagy ahogy máshol egyértelműbben mondja: Isten új földet és új eget teremt, így tehát új ebecskét és kutyuskát is fog teremteni, akiknek a bőre aranyból lesz, és a szőrük vagy csimbókjuk csupa drágakő.
[LVM 8., 1150. sz.]

A veszteség fájdalma

Attól függetlenül, hogy mit gondolunk az állatok túlvilági létéről, igen fájdalmas megélni azt, ha elveszítjük négylábú családtagunkat. (A gyász pedig nem csak ránk, hanem a többi háziállatunkra is hatással lehet. Itt írtunk arról, hogyan éli meg egy idősebb kutyus fiatalabb társa elvesztését.) Mivel nekem iskolalelkészként kevés gyászolóval van kapcsolatom, Péterné Benedek Ágnes kolléganőmet, a Békéscsabai Evangélikus Egyházközség lelkészét, Lola kutyus gazdáját kérdeztem arról, hogy van-e különbség aközött, hogy ember vagy állat halálát gyászoljuk:

„Ha nagyon szoros kapcsolat fűzött bennünket házi kedvencünkhöz, akkor egészen hasonló módon éljük meg a gyászfolyamatot.
Péterné Benedek Ágnes

„Természetes, hogy ha családtagként tekintünk kedvencünkre, akkor hasonlóan mély fájdalommal küzdünk, mint egy szeretett személy elvesztésekor. Ismerek olyanokat, akiknek kutyusuk a társuk, akivel beszélgetnek, akivel megosztják az életüket. Ebben a helyzetben a veszteség és a hiány még mardosóbb és nagyon nehéz vele megbirkózni.”

Amikor fájdalmat érzünk, gyakran megpróbáljuk minél hamarabb letudni, és túl lenni ezen az érzésen. Ennek viszont gyakran inkább csak elfojtás, vagy elakadás az eredménye. Ági beszélt arról, hogy a gyász feldolgozására szánt időt nem spórolhatjuk meg. Általában egy év kell ahhoz, hogy végigmenjünk a teljes folyamaton.

„Nem véletlen, hogy vallási rítusokban és népszokásokban gyászévről beszélünk. Az emberi lélek nehéz útjához igazodtak, és évezredes bölcsességet tartalmaznak ezek a szokások. A gyásznak, elengedésnek vannak különböző szakaszai, és ezt végigéljük, végig szenvedjük körülbelül egy év alatt. Az első sokkot és a búcsúzást követően hónapokba telik, míg az eseményeket, a negatív érzéseket, akár haragot is elengedve búcsút veszünk szerettünktől. A szeretetünk és emlékeink megmaradnak, de egy év után tudjuk újrarendezni, nélküle újjáépíteni az életünket.”

Péterné Benedek Ágnes lelkésznő és Lola kutyus

Hogyan tovább?

Amikor elvesztettünk valakit, aki fontos a számunkra, gyakran úgy érezzük, hogy egyedül maradtunk. Ilyenkor érdemes odafordulnunk olyan barátok és családtagok felé, akik szeretettel és igazi figyelemmel viszonyulnak hozzánk. Olyan személyeket keressünk, akik nem söprik le az érzéseinket, hanem engedik, hogy kimondjuk azokat. Ági külön kiemeli, hogy: „A „ne emészd magad” vagy „ne légy szomorú” – nem igazán segít. Ne kérje tőlünk a környezetünk, hogy veszteségünket titkoljuk vagy elfojtsuk. Sokszor a legnagyobb segítség, ha meghallgatnak és támogatnak bennünket.” Viszont, ha azt érezzük, hogy a gyász egy szakaszában megragadtunk, és nem tudunk tovább lépni, érdemes szakembertől segítséget kérni. Ági hozzáteszi, hogy:

Az emberi élethez a múlandóság hozzátartozik. Veszteségeink, szeretteink elengedése által, életünk igaz értékeit, lelki kincseit tisztábban látjuk.
Péterné Benedek Ágnes

Miközben ezeket a sorokat írom, itt fekszik mellettem Wekni kutyusom. Amikor a szemébe nézek, látom a tekintetében az irántam érzett szeretetét, hűségét, és bizalmát. Ilyenkor úgy érzem, lelki szinten is összekapcsolódunk. Hálás vagyok azért, hogy egy ilyen társ teremtetett mellém. Attól függetlenül, hogy sokan sokfélét mondanak, én biztosan tudom, hogy az én boldogságomhoz a kutyás lét hozzátartozik. Ezért bízom abban, hogy a „nagy azutánban” is részem lesz majd benne.