#OldButGold // Egy kutya elvesztése felfoghatatlan fájdalom nemcsak a gazdi, de a mellette élő másik eb számára is. De mi a helyzet akkor, amikor egy sokkal idősebb kutya veszti el fiatal társát? Hogyan tovább? Ki dönt egy esetleges új társ érkezéséről? Az ész, a szív, a gazdi, vagy a kutya?
Tekerjünk vissza előző cikkünk végéhez. Heti egy alkalommal jártunk az, akkor 16,5 éves Blackyvel fizioterápiára, és szorgalmasan csináltuk az otthoni gyakorlatokat bevonva másik kutyusunkat, Lolát is. Azonban az akkori augusztus-szeptember sok változást tartogatott számunkra…
A legváratlanabb fordulat, mely elindította a változáslavinát
Alig két hete jártunk fizioterápiára, amikor Blacky társát, Lola kutyusunkat el kellett altatnunk. Sajnos egy nagyon agresszív daganat támadta meg. A tünetek hirtelen jelentkezését követően nem sokkal sikerült megállapítani a konkrét problémát. Az egyetlen esélyünk az volt, ha műtéti úton eltávolítják a daganatot. Az azonban annyira szét volt már terjedve, hogy Lolát nem ébresztették fel a műtétből. Amennyiben megtették volna, egy kis időt nyertünk volna még együtt, azonban ez neki, és ezáltal mindannyiunknak egy értelmetlen szenvedést, fájdalmat jelentett volna. Ez a kimenetel még műtét ideje alatt sem volt számunkra reális, annyira hittünk a győzelemben.
A veszteség mindannyiunkat teljesen összetört és lesokkolt főleg, hogy Lola volt a „fiatal” kutyus Blacky mellett a maga 9,5 évével. Következzen tehát egy fontos tanulság az élettől!
Apró bölcsesség, mely az élet minden területére alkalmazható és melyre időnként érdemes magunkat emlékeztetni
Már akkoriban is szinte nap mint nap Blacky miatt aggódtunk, hiszen már igencsak „benne volt a korban”. Ilyen-olyan egészségügyi bukkanókkal, néha buktatókkal találtuk szembe magunkat, és minden napra, melyet együtt töltöttünk, ajándékként tekintettünk. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Lolát elhanyagoltuk volna, de szinte biztosak voltunk benne, ha valamelyikük előbb hagy itt minket, az Blacky lesz. Óriásit tévedtünk, és még nagyobbat tanultunk:
semmit sem szabad egyértelműnek, biztosnak venni és még ha elcsépelt is, sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Emiatt egy erős tudatosság szükséges, mely nem egy felelőtlen „élj úgy, mintha nem lenne holnap”, de egy „hozd ki a legtöbbet az adott napból” mentalitást igényel.
A rohanó mindennapokban nem mindig könnyű erre odafigyelni, de néha nem árt, ha emlékeztetjük magunkat és környezetünket.
A fájdalmat, veszteséget megélni, de közben menni tovább
Megpróbáltuk összeszedni magunkat, főleg Blacky kedvéért, akit Lola elvesztése nagyon megviselt. Kereste mindenhol, és látszott rajta, hogy nagyon szomorú, életkedve is szinte nullára csökkent. Muszáj volt hatalmas fájdalmunkkal párhuzamosan „megemberelnünk” magunkat, így kicsit több, mint 1 hét kihagyást követően újra fizioterápián voltunk.
Sokat beszélgettünk akkoriban a fizioterapeutákkal arról, hogy vajon Blackynek mi lenne a legjobb, hiszen egy elég antiszociális kutyáról van szó. Természetesen ez a mi hiányosságunk, hogy ezen nem változtattunk időben, de ezt már visszacsinálni nem lehet(ett), vagy legalábbis ennyi idősen nem akartuk ezzel „zargatni”.
Végül arra jutottunk, hogy ezzel az újdonsággal (fizioterápia) az életében, valamint korára való tekintettel a legjobb, ha egyedüli kutyaként a továbbiakban maximális figyelmet élvez. Nem utolsó sorban mi sem álltunk még készen lelkileg egy új kutyus érkezésére.
Ember tervez, kutya végez?
Elérkezett azonban egy pár napos őszi kirándulás, ahová a tervek szerint négyesben mentünk volna… Nagyon nehezen indultunk hát el, de tudtuk, mindenkinek jót fog tenni egy kis környezetváltozás, kiszakadás, főleg, hogy a kedvenc helyünkről volt szó (erről majd bővebben egy későbbi cikkben). A helyszín egyébként Ruzsa, azon belül is a Nyugalom az erdő közepén vendégház, mely hűen tükrözi nevét.
Többedjére látogattunk el ide, így a korábbi, még Lolával közösen szerzett emlékek miatt is tartottunk attól, mennyire is fog érződni a hiánya, amikor ott leszünk.
Amint megérkeztünk, egyértelművé vált, hogy nagyon, de tudtuk, ezen a folyamaton is végig kell mennünk, közösen, türelmesen, időt hagyva magunknak és egymásnak a gyász megélésére.
Nagyokat sétáltunk, kirándultunk – már amennyire Blacky akkori fizikai állapota ezt lehetővé tette – és sokat pihentünk is. Az utolsó két napra meglátogattak minket anyukámék, az akkori két kutyusukkal. Blacky sosem volt nagy rajongójuk, de megtűrte őket, pedig felnőtt korukban szoktattuk őket össze. Elképesztő volt látni, hogy ezen paraméterek ellenére Blacky kivirágzott abban a két napban, mintha teljesen kicserélték volna. Futott Brunoval és Larával, csillogtak a szemei – és nem csak a kezdődő szürkehályog miatt. 🙂 Ez volt az a pont, amikor eldöntöttük, örökbe fogadunk mellé egy felnőtt, nyugodt lány kutyust.
Héra, azaz Léna örökbefogadása
Rengeteg állatmenhelyet követek a különböző közösségi média platformokon, így nem volt nehéz örökbefogadható felnőtt lány kutyust találni. A nehézséget már csak a döntés okozta, hiszen szívünk szerint minden, a korábban leírt jellemzőkkel rendelkező kutyust hazavittünk volna. Végül pár nap és egy német juhászkutyás álmot követően rátaláltunk Lénára, a 6 éves német juhászkutya keverékre (akkor még Héra névre hallgatott, azonban erre a névre otthon mindig összerezzent, ezért lágyítottuk).
Egy Budapesthez közeli ebrendészeti telepről fogadtuk őt örökbe, ahol kevesebb, mint egy hónapja állomásozott. Állítólag korábban egy galambtelepet őrzött és bűnösnek találták néhány galamb elfogyasztásával kapcsolatban. Előfordulhat, de az is lehet, hogy a számunkra is a tervezett örökbefogadás reggelén kiderült epilepsziája állt leadásának hátterében. Ez történetünk szempontjából tulajdonképpen lényegtelen is, a véleményem pedig nemigen tűrne nyomdafestéket. 🙂
Milyen kutyus várja otthon a kutyát, akit kinéztél?
Amikor azonban a menhelyen elővezettük, hogy egy zsémbes, 16 éves kan kutyus mellé társulna Léna, a menhely dolgozói kissé elbizonytalanodtak és igyekeztek minket más kutyák irányába terelni. Léna egy igen aktív, játékos, izgő-mozgó kutya volt és ez mára sem változott – szerencsére. Addigra azonban mi a képek és az első ismerkedésnek, illetve talán az álomnak is köszönhetően, teljesen beleszerettünk, illetve bíztunk megérzésünkben, mely több volt, mint egy remény. 50-50% volt, Blacky el fogja-e fogadni Lénát, működőképes lesz-e kapcsolatuk. Éppen ezért muszáj volt egy két-három hetes próbaidőt beleírnunk az örökbefogadási szerződésbe, ha mégsem sikerül úgy az összeszoktatás, ahogy terveztük. Nyilvánvalóan nem erre készültünk és mindent megtettünk a projekt sikerességéért, de muszáj volt egy, ha nem is B, de ZS terv.
Az örökbefogadást követően körülbelül 14 nap karantént tartottunk állatorvosunk – kinek szava szent számunkra – javaslata alapján.
Amikor új kutyus érkezik a családba, először mindig az állatorvosi rendelőbe vezet utunk egy alapos kivizsgálásra.
Ennek ellenére is tartottuk a karantént, hiszen a lappangó betegségek hatalmas veszélyt jelenthetnek a már meglévő kutyus(ok) számára. Amennyiben örökbefogadáson gondolkozol, mindenképp olvasd el ezt (klikk ide) a nagyon hasznos összefoglalót, még mielőtt a folyamatba belevágnál!
Hosszú két hét elé néztünk
A két hét karantén igen embert próbáló türelemjáték volt. Külön aludtunk felváltva a kutyusokkal, külön használták az A és B részre osztott kertet, külön vizes tálkából ittak. A szerencsénk az volt, hogy ez a bizonyos kert egyaránt volt a kertje munkahelyünknek és otthonunknak. (Ezúton is köszönjük családunk és munkatársaink segítségét, megértését és türelmét ebben a döcögős kezdeti időszakban. 🙂)
A nap folyamán a séta volt az egyetlen közös program, az is két lépés távolság betartásával. Ezeket a sétákat általában Blacky kisebb morgásokkal narrálta. Léna megérkezésekor Blacky a kerítésen keresztül – úgy, hogy igazán sosem volt az a beszédes fajta – lenyomott Lénának egy monológot. Olyan hangon és olyan hosszasan, mint amit korábban sosem (és azóta sem) hallhattunk tőle. Azonnal tudta, nem csak „átutazóban” van ott Léna, hanem személyében társra lelt.
Végül csak elérkezett a karantén vége, amit félelemmel fűszerezett izgalommal vártunk.
Minden sokkal egyszerűbben és simábban ment, mint gondoltuk.
Elfogadták egymást a kutyusok, melyben segítségünkre volt trénerünk, aki nagy körültekintéssel figyelte Léna viselkedését és megtanította nekünk az esetleges fortélyokat, hogy mire érdemes odafigyelni.
Óvatosság, de nem túlzott aggódás – hol a határ?
Eleinte nem mertük őket felügyelet nélkül együtt hagyni, így amikor mindkettőnknek el kellett mennie valahová, vagy a kutyusok is jöttek velünk, vagy pedig a családból valaki babysittelte őket. Utólag beigazolódott, nem volt túlzás óvatoskodásunk, mert egy heves ugatás során Léna egy picit „nekiment” Blackynek, majd fel is lökte őt. Szegény pördült egyet a hátán, pedig akkoriban már nem csinált ilyen mutatványokat. Közel voltunk, láttuk, így azonnal közbe tudtunk lépni és soha többé szerencsére ilyen, sem ehhez hasonló nem fordult elő.
Alapvetően egy ilyen helyzettől nem kellene kifejezetten óvni a kutyákat, de jelen esetben adott volt egy morcos „öregember”, aki lehet, túl hevesen reagál egy ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetre, hiszen fiatalkori viselkedését tekintve is erre számíthattunk. Azonban ugyanennek az öregembernek igencsak fogytán volt az ereje, így félő volt, alulmarad, és ezt felismerve a másik oldalon Léna azonnal nyeregbe pattan a főnökségért. Hála az égnek ez sem történt meg, Léna abszolút elfogadja és elismeri Blacky főnöki pozícióját, habár valószínűleg ez inkább csak afféle tisztelet, sok konkrétummal ez ma már nem jár. 🙂
Újra négyen
Pár hét múlva, miután már jól összeszokott párosként létezett Léna és Blacky, együtt ugattak, jöttek-mentek a kertben, sétáltak és persze aludtak, végre szüleim kutyusai is találkozhattak Lénával. Ott sem ment minden zökkenőmentesen, de rövidesen egy szép csapat kovácsolódott négyükből. Immár a vasárnapi sétáink újra négy fős kutyacsapattal folytak és Léna friss energiái nemcsak Blackyre, de Brunora és Larára is üdítően hatottak!
Utólag visszatekintve
Több mint két év távlatából elmondhatatlanul hálásak vagyunk Blackynek, hogy még ha nem is szavakkal – amiket van, hogy nagyra tudnék értékelni bizonyos nehéz helyzetekben – de egyértelműen kifejezte, mit is szeretne és meghozta ezt a viszonylag korai, de bátor döntést helyettünk is. Azért, hogy Blacky már közelebb van a 19. szülinapjához, mint a 18-hoz, a különböző, fiatalságát segítő koktél egyik jelentős összetevője Léna és ezt biztosan állítom.
Ha visszagondolok: mindig, amikor korábban családunkban elment egy kutyus, aki mellett ott volt társa, az egyetlen továbbvezető út egy újabb kutyus érkezése volt. Nekünk, és az egyedül maradt kutyusunk számára is így alakult a folytatás.
Sokszor hallani, hogy amikor egy családban egy kutyus van „csak” és az a kutyus eltávozik, a család elzárkózik évekre, évtizedekre, de lehet örökre attól, hogy ismét kutyája legyen. Nem tudom őket okolni, hiszen egy kutya elvesztésének fájdalma borzalmas és még mindig nehéz számomra is leírni ezeket a sorokat. Ezért vallom viszont azt, hogy – ha tehetjük –
mindig legalább két kutyus legyen ”a háznál”.
Így az esetlegesen egyedül maradt kutyus lesz a legnagyobb motivációnk, hogy legyen mellé újból egy másik és ne szakítsuk meg a kutyás lét láncát. Mert a kutyás lét a legcsodásabb. Arról sem szabad megfeledkezni, hogyha bármely kutyusunk örökbefogadás révén került hozzánk, ugyanennyi erővel még sok-sok kutya életét tehetjük szebbé és jobbá – hiszen miért is ne?
2021 őszének utolsó nagyobb történése – mely más irányba terelte a lassan 19 éves Blacky fizioterápiás „karrierjét” – a következő cikk elején kerül majd bemutatásra. Remélem velünk tartasz! 🙂
Tetszett a bejegyzés? Kövesd a Falkameséket Facebookon és a Slowdoggos-t Instagramon! Köszönjük!
Jenny és Blacky
