Te is hajlamos vagy emberi tulajdonságokkal felruházni négylábú cimborádat, avagy antropomorfizálni? Véletlen se törünk pálcát feletted! Viszont jó, ha tisztázzuk, mi számít ártalmatlan „gazdi reflexnek” és hol kezdődnek a problémásabb félreértelmezések.
A kezdeti tévút
Amióta gyakorló kutyagazdiként élem az életem, napiszinten foglalkoztat a kérdés, hogy miként is lehetek a legjobb gazdája az ebemnek, hogyan tudom neki megadni azt, amire szüksége van, és mire is van valójában szüksége. Úgy gondolom, kellő önismerettel rendelkezem, azt például biztosan tudom, hogy az én szeretetnyelvem az érintés, de vajon a kutyám felé biztosan jó, ha végtelen simogatással és bújással fejezem ki a törődésemet?
Mivel Rocky egy örökbefogadott kutyus, az elején eszembe sem jutott, hogy ezzel rosszat teszek, csak örültem, mint az a bizonyos majom annak a bizonyos farkának, wohoo, milyen jó is ez, már kötődik hozzám is. De teltek a hetek, és bennem egyre hangosabban jött fel újra és újra, míg végül már ordított a kérdés: valóban erre van szüksége? Ez neki is jó? Így kell jól szeretni egy kutyát? Ilyen életet kell neki biztosítanom, ha a szeretetteljes, biztonságos otthon nyújtása a célom?
Nem hagytam megválaszoltalanul a dolgot, egyéni tréningeken és kutyaiskolán is túl vagyunk azóta, illetve magamat is gőzerővel művelni kezdtem a témában. Persze az úton előre haladva folyton csak az újabb, és újabb kérdések bukkantak a felszínre. Ahogyan az elmúlt hetekben, erre a cikkre való felkészülés közben is, kezdem azt érezni, hogy a kutya-ember téma kimeríthetetlen, és valójában egyáltalán nem fekete és fehér. Mégis azt gondolom, hogy akadnak alap „törvények” a sok évezredes együttélés alapján kialakulva, amiket igenis nem árt szem előtt tartani, ha egy boldog, kiegyensúlyozott négylábú társat és harmonikus közös életet szeretnénk megteremteni.
Na de nézzük, miről is van szó.
Egy fárasztó munkanap után hazaesik az ember, otthon pedig farokcsóválva (idillibb esetben, valóságot tekintve izgágán, össze-vissza ugrálva, és ugatva – nem hiába kezdődött az a tréning júliusban újra…) várja őt a kedves kiskutyája. A táska, kabát, cipő ledobása közben pedig már kezdjük is a beszámolót Buksinak, hogy milyen is volt a napunk.
Személy szerint én azzal a kérdéssel indítok (miután a helyére imádkoztam és már nem akarja nekifutásból kirúgni a lábaimat), hogy „na miújság, ügyes voltál? milyen napod volt? Mondjad!” – és ő nyilván „mondja”, mert azt hiszem sikerült a világ legkommunikatívabb ebét kifognunk (egy szimpla séta után is „búgja” a sztorijait). Ismerős a helyzet? Nem? És ha azt mondom, hogy vasárnapi ebédnél ül a család, az asztal körül somfordál az eb, bevet minden trükköt és nézést, kunyerálósat és bosszúsat, halk és hangosabb vakkantást – hátha neki is jut abból a rántott husiból? A végén pedig talán még kap is XY családtagtól, azzal a felszólalással, miszerint „olyan szépen kéri”, vagy „adok na, hát múltkor is megharagudott rám miatta, hogy nem kapott”.
Az ehhez hasonló szituációk tárháza szerény véleményem szerint, átélt tapasztalataim és mástól hallott történetek alapján – kimeríthetetlen. Egy közös dolgot viszont mindegyikben találni: így vagy úgy, erőteljesebb vagy épphogy módon, de mindegyikben legalább icuri-picurit emberként tekintünk a kutyára. Tudom, ezzel akad, aki most vitatkozna, vagy akár el is fogadja, de legyint egyet, „és akkor mi van?!” alapon. Nos, az van, hogy a jelenség adott, létezik, és ha már így van, itt az ideje egy kicsit körbejárnunk a témát.
Káros? Belefér? Rossz gazdi vagyok, ha én is így csinálom? Most akkor a kutya olyan, mint a gyerek, vagy nem? Jogosan szekál a Mari néni, hogy „jajjj annyit foglalkozol azzal a jószággal, azért ez már mégiscsak túlzás”, vagy épphogy ezek a kötelességeim?
A kérdések boncolgatásában segítségemre volt Sugár Péter kutyatréner és Bálint Eszter pszichológus.
Azok a fránya szabályok
Mivel viszonylag megszokottá vált négylábú társainkat a gyermekekhez hasonlítani, így az ember kategórián belül a gyerekkel fogom párhuzamba állítani őket, ebből a nézőpontból kívánom megvizsgálni az ügyet.
Egy kisgyermek esetén azt leszögezhetjük, hogy szükség van szabályokra, rutinra, ami kiegyensúlyozottságot hoz az életükbe és megtanítja, felkészíti őket a későbbi önálló életre. Nem nyúlkálunk a konnektorba mert veszélyes, nem szabad hajnalig fent maradni, mert a szervezetünknek szüksége van a megfelelő mennyiségű és minőségű alvásra. Nem, nem szabad megverni a szomszéd Pistikét, ha nem adja oda a kisautót, neked pedig pont az kell. Nem szabad megenni egyszerre egy egész tábla csokit és még sorolhatnám.
Ugyanígy a kutyák esetében is meg kell hoznunk a szabályokat, amiket szintén meg kell nekik tanítanunk. Nem szabad szétrágni a papucsot, elektromos vezetéket és társait, szükség van a pihenésre, így megtanítjuk a kiskutyát, hogy a helyén, nyugodtan pihenni tudjon, ha odaküldjük, vagy neki van rá szüksége. Reaktív kutya esetén tréner segítségét kérjük, dolgozunk az ügyön, megtanítjuk neki, hogy miként viselkedjen fajtársaival, segítjük a szocializációban, porciózzuk és elé tesszük a megfelelő táplálékot. Figyelünk rá, hogy ne egyen fel az utcán bármit.
Szülőként és gazdiként is miénk tehát a felelősség, hogy odafigyeljünk és a megfelelő szabályok meghozásával, megtanításával és betartatásával biztonságos életet teremtsünk. (Ha még többet olvasnál tréning témában, ajánlom figyelmedbe a kiképző eszközök, kennelek betiltásáról szóló cikkünket is.)
„A kutya örökre gyerek marad”?
Viszont, amíg a gyerkőc egy idő után egyre kevésbé lesz ránk utalva, előbb utóbb pedig kirepül a fészekből, addig a négylábú kedvencünk nem szedi össze a cókmókját, nem kezd önálló életet a szomszéd városban. Velünk marad, és élete végéig a mi keretrendszerünk szerint fogja élni a napjait, ránk lesz utalva. Na és akkor itt van az a pont, aminek kapcsán már nem egyszer hallottam azt a bizonyos mondatot, miszerint „a kutya örökre gyerek marad”. Szóval itt az ideje tisztáznunk a legelső pontunkat:
A kutya nem tud örökre gyerek maradni, mivel soha nem is volt az. A kutya az kutya, akinek az érzelmi szintje egy 2-3 éves gyerekéhez hasonlít (idéztem ezzel Sugár Péter kutyatrénert).
Az elmúlt hetekben beszélgettem a témában több gyakorló kutyagazdival, szülővel és olyan emberrel is, akinek se gyereke, se kutyája, és egészen érdekes szituációk is felmerültek. Muszáj ezek közül hoznom néhányat, hogy segítségükkel egy kicsit mélyebbre áshassunk.
A megsértődött kutya esete
Az egyik nagyon aranyos gazdi elmesélte, hogy a jómúltkor a kutyusa, akit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk Fifinek, szóval a Fifike rosszat csinált. Ezért leszidták. A Fifike meg fogta magát, és lereagálta a dolgot úgy, ahogy. Amiből a gazdi a következőt vonta le: „Leszidtam, de megsértődött rám, bűntudatom lett, bocsánatot kértem tőle. Olyan rossz érzés volt, mondtam is a páromnak, hogy én esküszöm többet nem csinálok ilyet.”
A fentieket (a gazdi engedélyével) megosztottam Sugár Péterrel is, akitől a következő választ kaptam:
„Na itt a gond, amikor emberi érzelmekkel ruházzuk fel a kutyánkat. A kutyákat ösztönök és emlékek vezérlik, amik néha hasonlítanak emberi érzelmekre, DE NEM AZOK! Jó példa a féltékeny kutya esete: mit csináljak, vegyek neki csontot és ígérjem meg, hogy többet más kutyára rá se nézek? NEM, ez a kutya privátot tart fent a gazda körül, ő akarja eldönteni, hogy ki mehet oda és ki nem. Ez pedig nevelési hiányosság, amit orvosolni kell.”
Ha emberi érzelmekkel ruházom fel a kutyát, akkor rossz megoldásokat fogok alkalmazni a probléma megoldására, amik általában csak rontanak a helyzeten.
A kutya nem ember, nem féltékeny, nem sértődik meg, nem bosszúálló stb. Ő kutya, aki az ösztönei és emlékei alapján reagál helyzetekre.
Több alkalommal voltam fültanúja annak is, hogy egy adott gazdi adott kutyája bizony mindent, de mindent ért, bármit mond neki, ő elmagyarázta neki miért nem szabad megugatni a postást, mielőtt elmegy otthonról. Elmondja neki, hogy hova megy és miért, mikor jön, na meg ami épp eszébe jut.
Az audiokommentált élet
Arra egyébként én is hajlamos vagyok, hogy mindent is elmagyarázzak a kutyusomnak. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy audiokommentálom az életemet, fecsegő típus vagyok. Ha épp nem Rocky lenne a közelemben, hanem egy embertársam, nagy valószínűséggel neki mondanám. Persze Rockynak áradozok a legszívesebben, imádom ahogy az okos kis fejével figyel.
Viszont nem szabad megfeledkeznünk egy fontos tényről, amit megint csak Pétertől idéznék:
„Vannak erre kutatások, hogy a kutya mennyire a szavakat vagy inkább a hangsúlyt értelmezi, esetleg a kettőt együtt. Egy szidás is lehet bármi, nem kell a FÚJJJ! szót használni, mondhatjuk azt is, hogy LÁMPA! ha a hangsúlyból kiérződik a kutya felé, hogy ez valami olyanért van, mert rosszat csinált. A dicséretnél is a hangsúly a mérvadó, nem feltétlenül az, amit mondunk.
A több mondatos monológokkal viszont nagy eséllyel nem tud mit kezdeni a kutya sem főleg, hogy ott a hangsúly sem feltétlenül passzol a helyzethez. A vezényszavak pedig pont azért rövidek, hogy a kkutya reflexből tudja, hogy ÜL akkor ül. De ezt sem kell keményen, erősen mondani, simán lehet normál hangsúllyal. Ha a kutya megtanulta, akkor végre fogja hajtani akkor is, ha szépen mondom. Itt is tisztában kell lenni az adott egyed képességeivel és tudásszintjével. De valóban nem jó irány a több mondatos magyarázkodás a kutya felé. Persze, legtöbbször ártani se fogunk vele.”
Azaz, amíg a gyermek (jobb esetben) megérti, hogy „kisfiam ne nyúlj bele a konnektorba, mert megráz az áram, életveszélyes”, addig ezt így hiába mondjuk el Buksinak, hogy ugyanezen okokból nem rágunk szét egy vezetéket. Számára a rövid és határozott tiltószó önmagában lesz a megoldás, minden sallang nélkül. Ezért is fokozottan fontos, hogy ezeket valóban ismerje a kutya, tét nélkül és éles helyzetben is stabilan működjenek.
A fentiekhez hasonló szituációk miatt is elengedhetetlen tehát, hogy szem előtt tartsuk, miként is működik a kutya valójában.
Elnézést, akkor most mi is az az antropomorfizáció?
Akadnak, akik azt is az emberiesítés, azaz az antropomorfizáció fogalma alá veszik, ha a gazdik megünneplik a kutya születésnapját. Ha megfürdetik, megszárítják a bundáját, játékokkal, kirándulással, finom falatokkal kényeztetik az ebet, vagy teszem azt, magukkal viszik a nyaralásra. Most akkor nézzük meg magát a kifejezést.
A megszemélyesítés, idegen szóval perszonifikáció (a latin personificatio szóból) vagy antropomorfizáció olyan reprezentáció, amely elvont dolgokat, élettelen tárgyakat vagy természeti jelenségeket, illetve növényeket vagy állatokat az emberekre jellemző érzésekkel és tulajdonságokkal ruház fel.
Szigorúan ez alapján nézve tehát,
ha megfürdetem Buksit, mert belefetrengett a hal tetembe a vízparton és semmi kedvem így a lakásba beengedni, majd meg is szárítom, hogy ne a bútorba törölközzön bele, már ebbe a kategóriába sorolható. Itt lép azonban a képbe az a tagadhatatlan tény, hogy társas állatunkká választottuk az ebeket, és ez von némi következményt maga után. Buksi már az emberi világban él, nem kint a vadonban, és az emberi világban nem szeretnénk addig szagolgatni, míg le nem kopik róla a dögszag.
Amikor télen ruhát adok rá, azt megteszem, mert a szelekció során elvesztette a bundája egy részét, vagy mert például a mi esetünkben a spitz kutyusom fűtött lakásban nem növeszt akkora téli bundát, mint a kint tartott társai, viszont pont ebből a fűtött lakásból viszem ki mínusz 5-10 fokokba. A mancsát bekenem, mert az utakat sózzák és ő azon jár, nem az erdőben, és még sorolhatnám. Mindez azért, mert ő már az őseivel ellentétben nem a természetben, hanem az emberi társadalom becses tagjaként él. Muszáj ismét Pétert idéznem: „Szóval ezeknek is megvan a helye és értelme, megint akkor van baj, ha ezeket túlzásba viszem. „
Egy másik megközelítés
Szerettem volna egy kicsit jobban megvizsgálni a témát a gazdi lelkén, fején keresztül. Rálátást kapni ebből a szögből is a kérdéskörre. Az igazat megvallva, nagyon foglalkoztat a téma, miszerint a kutyák, meg egyébként úgy általában az állatok túlzott antropomorfizációja vajon összefügghet-e a mentális betegségekkel, a gazdik lelkében dúló viharokkal.
Az a fentiekből már elég jól kirajzolódik, hogy nagyon fontos szerepünk van a harmonikus együttélés feltételeinek megteremtésében. Gyakorlatilag elengedhetetlen, hogy megfelelő tudás és felkészültség birtokában legyünk ahhoz, hogy a lehető legkomfortosabb, nekünk és kutyánk számára is minőségi, valóban értékes életet tudjunk kialakítani. De vajon nehezítő tényező-e, ha szorongok, kötődési nehézségeim vannak stb.? A gyermek hiánya, az anyai ösztönök és gyermek iránti vágy is fokozhatja azt, hogy kutyusunkra egyre inkább emberként tekintünk? Lelki sérülésekkel, elhanyagoltság érzésével, ambivalens-szorongó kötődéssel vagy ehhez hasonlókal rendelkező emberként, vagy magányos idősként könnyebben kezdünk az ebekre emberi dolgokat kivetíteni?
Bálint Eszterrel való beszélgetésem során a következő válaszokat kaptam:
„A kutya társállat. Az ember-kutya közötti kapcsolat a kutatások szerint sokban hasonlít a szülő-gyerek kapcsolatra. A kutyához való kötődés egy természetes dolog. Az állatasszisztált terápiák ereje is ebben rejlik, hogy vannak helyzetek és olyan pszichológiai problémák, amikor könnyebb egy állat segítségével kapcsolódni, megélni dolgokat.
A segítő kutyák között is találhatóak olyanok, akik segítenek a szorongás, pánikrohamok kezelésében. A kutyatartás csökkenti a szociális izoláció érzését is. Az, hogy egyes emberek mennyire vetítik rá a saját értelmezéseiket a kutyák érzelmi életére és viselkedésére, sok minden függvénye lehet, nem feltétlen a mentális zavaré. Akár azé is, hogy milyen kutyás ismeretekkel rendelkezik az adott személy. Vannak, akik akár a kötődési nehézségek, magas szociális szorongás vagy autimzus spektrum zavar miatt könnyebben tudnak kutyákhoz (vagy általánosságban állatokhoz) kapcsolódni, mint emberekhez. Ez még nem jelent feltétlen patológiás kötődést az állatokhoz.
Azt gondolom, hogy ahogyan az emberi kapcsolatokat is lehet félreértelmezni mentális zavarok megléte miatt, úgy ez biztosan kihathat arra is, hogyan gondolkozunk néhányana kutyák viselkedéséről, hiszen ugyanúgy kapcsolat az is. Tehát a baj ott kezdődik, amikor olyannak látjuk vagy kezeljük a kutyát, ami nem, legyen szó arról, hogy akár emberként, akár farkasként gondolkozunk róla.
Megint az a fránya bűntudat
Az antropomorfizáció bizonyos értelemben rendben van a kutyák esetében, mert segítheti is a kutyák jobb megértést, a velük való empatizálást. Az elmúlt évtizedekben összegyűlt kutatási eredmények alapján, a kutyák agyának működésében és kognitív folyamataiban mutatkoznak hasonlóságok az emberi agy működésével. Ilyen például az érzelmek felismerése és átélése. Friss kutatások tanulsága szerint a kutyák igenis képesek érzelmek megélésére (például: félelem, szeretet, düh, boldogság). A kutyák arckifejezés és hangsúly alapján pedig fel is tudják ismerni az emberek érzéseit. Ezeknek a figyelembevétele nem is tekinthető a szó szoros értelmében antropomorfizációnak, hiszen nem felruházzuk emberi tulajdonságokkal őket, hanem a valós képességeikről gondolkozunk, illetve vesszük figyelembe őket a közös együttélés során.
Amiből viszont baj lehet, és a kutya jól létét veszélyezteti, az az, hogyha ezeket a valós működéseket teljesen úgy értelmezzük, mintha emberiek lennének, és figyelmen kívül hagyjuk a kutya sajátos szükségleteit.
Erre klasszikus példa a bűntudat kérdése. Rengeteg ilyen videót látunk bűntudatos arcú kutyákról, akik valami rosszat csináltak. Kutatók szerint itt a szidástól való előzetes félelem jelérő van szó. Ez úgy tud káros lenni hogy, amennyiben úgy gondoljuk, bűntudata van a kutyának, feltételezzük, hogy van valami morális iránytűje is, és elvárjuk tőle a helyes döntést. Azt feltételezzük, direkt csinálta, hogy bántson minket, és ennek érzelmi súlyát ráhelyezzük.”
„A kérdés korántsem fekete-fehér, a túl sok pedig általában káros”
Péterrel való diskurzusom során hangzott el a következő gondolatmenet, mely tökéletes zárógondolat: „Érdemes azt tisztázni, hogy mit jelent az, ha embernek tekintünk egy kutyát. Az már az, ha beszélünk hozzá? Ha megünnepeljük a szülinapját? Ha veszünk neki ajándékot? Vagy ha úgy szervezzük az életünk, hogy a kutya is jól érezze magát (pl. kirándulások, kutyás nyaralás)? Szerintem nehéz meghúzni azt a határt, amikor az antropomorfizálás káros, ahogy nehéz meghúzni a szülői gondolkodás és a majomszeretet közötti sávot is. Igen, a túlzott emberként kezelés valóban káros, de ki nem beszélt a kutyájához egy fáradt nap után?
Ha tudjuk hol a határ, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a kutya mit ért meg a világból, a mi kommunikációnkból, és mellette képesek vagyunk megadni azt, ami a kutya, mint állat szükséglete, akkor nem feltétlenül van ezzel gond.
Elvégre pont ezért vannak etológiai kutatások a kutya társas viselkedésére, vagy ezért hagyjuk magunk mögött az erőszak alapú nevelést és helyette próbálunk pozitív módszereket alkalmazni. Van az a pont, ahol már baj van vele, illetve, ha úgy tekintünk a kutyára, mint egy gyerekre, akkor a különböző problémás helyzetek kezelése során rossz megoldókulcsokat fogunk használni. Ugyancsak baj, ha a saját emberi dolgainkat vetítjük ki a kutyára. Szóval ez a kérdés koránt sem annyira fekete-fehér, mint ahogy azt sokan gondolják, illetve bármiből a túl sok általában káros.”
Szóval a kérdés és a válasz adott, a közötte húzódó út pedig végtelen árnyalatú. Nekünk, gazdiknak a kutyakötelességünk (haha) megtalálni és elsajátítani, majd saját ebünkre szabva alkalmazni azt a keretrendszert, amiben négylábúnk kiegyensúlyozott kutya lehet. Mi pedig természetesen büszke és ugyancsak nyugodt idegrendszerrel bíró gazdik. Egyszóval jól tudunk együttműködni, mert mindenki a helyén van. Viszont nem valahogy így kellene működnie ennek az emberi kapcsolatokban is?
Tetszett a bejegyzés? Kövess minket Instán, Facebook-on vagy TikTok-on!
Köszönjük!
Bea és Rocky
